Kiheverte már, hogy kicsúszott az első tízből a világranglistán?
– Nem élek az Élő-pontszámok bűvöletében, ám nem tagadom, megviselt, amikor majdnem egy évtized után először nem voltam tagja a top tíznek. Egyrészt, mert a világ durván tíz legjobb sakkozója nem egy mesterkélt társaság, hatalmas a szakadék az első tíz és a többiek között. Másrészt sokan mintha csak erre vártak volna. Többen, akik korábban szemtől szemben hízelegtek, hirtelen nagyon kritikussá váltak, már-már végleg leírtak, amit igazságtalannak tartottam.
– Ezek után félve jegyzem meg, hogy a legfrissebb világranglista alapján nemhogy az első tízből, hanem már az első húszból is kiesett, 2724 Élő-ponttal a huszonegyedik.
– Mondom, az első tíz és a többiek között van a határ. Annak már nincs jelentősége, hogy tizenötödik, huszonegyedik, netán harmincadik vagyok, mert egyik sem tükrözi a valóságot.
– Az sem zavarja, hogy például az orosz Malahov, akit még a korosztályos világversenyekről ismer, s aki utána lemaradt öntől, most szintén megelőzi?
– Nem reális a világranglista. Én a legjobb öt játékos ellen vesztettem el a pontjaimat, akik most megelőznek, azok közül többen egyetlen partit sem játszottak az első tízben jegyzett nagymesterekkel.
– Abba is kapaszkodhat, hogy például az orosz Morozevics jelenleg csak a harmincnyolcadik 2700 Élővel, s Kamsky, Akopjan és Kaszimdzsanov is ön mögött található.
– Az ukrán Vaszilij Ivancsuk náluk is jobb példa. Most éppen a kilencedik 2754 ponttal, ám hihetetlen ingadozásokra képes akár egy éven belül, noha mindenki tisztában vele, hogy a tudása alapján vitathatatlanul az első tíz között van a helye.
– S mi okozta az ön visszaesését?
– Az elmúlt években túlvállaltam magam. Akkor csak éreztem, hogy így van, ma már tudom is. A talán legjelentősebb sakkfolyóirat, a belgrádi kiadású Chess Informat kimutatása szerint 2001 és 2009 között én versenyeztem a legtöbbet az elit tagjai közül. 2008-ban ráadásul elvállaltam a szekundánsi feladatot Kramnyik mellett az Anand elleni világbajnoki döntőben, ami három hónap megfeszített munkát jelentett. Az eredeti terveken, a már lekötött versenyeken felül 2009-ben még a Grand Prix-sorozatban is játszanom kellett, mert ismét megváltoztatták a világbajnoki rendszert. Négy-öt szupertorna, plusz a Grand Prix, ráadásul fáradtan vágtam neki az évnek, elismerem, nem bírtam a tempót. Egy évvel ezelőtt, 2009 augusztusában még az ötödik voltam a világranglistán, nagyon jól ment a játék az akkor kezdődött dzsermuki GP-viadalon, ám az utolsó fordulóban Gelfand ellen sötéttel kikaptam. Ha nincs az a vereség, akkor valószínűleg ismét bejutok a világbajnokjelöltek közé. Legkésőbb akkor szünetet kellett volna tartanom. Ám aláírt szerződésem volt a nankingi és a moszkvai tornára, s magam is hajszoltam a jó eredményt. Mindkét alkalommal mínuszban maradtam, majd Nalcsikban javuló formát mutattam, de Aronjan ellen ismét az utolsó partiban maradtam alul.
– Az utolsó fordulós vereségek lassan végigkísérik a pályafutását. Kezdve azzal, hogy a Kramnyik elleni brissagói világbajnoki döntő utolsó játszmájában is elég lett volna önnek a döntetlen a végső győzelemhez. Mi ennek az oka? Lelkileg, idegileg nem bírja a feszültséget?
– Ebben is lehet igazság. Ám éppen annak érdekében, hogy megmagyarázhassam a jelenséget, kigyűjtöttem az elmúlt években az egyes tornákon az utolsó fordulóban elért eredményeimet. A döntetlenek mellett sötéttel nyolcszor kikaptam, világossal viszont hatszor nyertem. Tehát azt kellene elkerülnöm, hogy az utolsó fordulóban sötéttel játsszam. Ami persze nem kívánságműsor, de ha már így van, akkor ezeknek a partiknak már ne legyen olyan nagy a tétje.
– Valóban azt tervezi, hogy az olimpia után hosszabb szünetet tart?
– Igen, az októberi Tal-emlékversenyt már le is mondtam. Fájó szívvel, mert talán az összes helyszín közül Moszkvában a legjobbak a körülmények, s 2006-ban megnyertem a viadalt. De tudom, hogy most pihenésre van szükségem. Nem lehet azzal a tudattal elmélyült munkát végezni, hogy hónapról hónapra Anand, Kramnyik, Carlsen, Topalov – a legjobbak ellen kell készülnöm. Ráadásul a feltételek tekintetében lemaradtam a vetélytársaimtól. Anand és Kramnyik tízfős csapattal dolgozik, Carlsent Kaszparov is segíti, Topalovnak pedig százkét magos számítógépe van. Csak összehasonlításképpen: nagyon örültem, amikor végre szert tudtam tenni egy nyolcmagos gépre. Topalov mögött ráadásul ott áll egész Bulgária, Szófiában mérkőzhetett meg Ananddal a világbajnoki címért, úgy, hogy a díjalap kétmillió dollár volt. Amikor én Kramnyikot hívhattam ki, ellenfelem rengeteget engedett az igényeiből, de itthon még a félmillió dollár sem jött öszsze. Mindezt nem panaszképpen vagy irigységből mondom, hanem mert tény.
– Mikor, milyen céllal kezdi majd újra a versenyzést?
– A pontos helyszínt és időpontot még nem tudom, valamikor majd a jövő nyáron. Addig rengeteget akarok dolgozni.
– Általános helyzet a sakkban, hogy az első tíz-tizenöt játékost hívják meg szinte az összes versenyre. Nem tart attól, hogy kikerül a körforgásból?
– Ilyen gyorsan azért nem felejtenek el. Biztos, hogy kapok még esélyt, de ha az első két-három tornán nem szerepelnék meggyőzően, akkor valóban elmaradhatnak a meghívások. Nem szeretném, ha így lenne, de erre is fel vagyok készülve. Ha kell, részt veszek alacsonyabb kategóriájú versenyeken, s úgy kapaszkodom vissza. A jelenleg hatodik Eljanov és a hetedik Griscsuk korábban mindig mögöttem volt, miért ne előzném meg őket újra?
– Arról már letett, hogy a világ legjobbja legyen?
– Amíg nem vetem meg a lábam ismét a legjobb tíz között, addig nincs értelme erről álmodozni. Ráérek akkor újabb célokat kitűzni, ha ezt elértem. Harmincegy éves vagyok, Anand tíz, Kramnyik és Topalov négy évvel idősebb nálam, még semmiről sem maradtam le.
origo.hu
Egy tárnoki férfi végzett a lakótársa kutyájával, mert az állat mindig megugatta
