Jobb város, jobb élet – szól a sanghaji világkiállítás jelmondata. Emberibb élet, tisztább városok – fogalmazzák meg az expó tematikus pavilonjai a célt. A világkiállításon külön helyszínt szenteltek az emberiség jókora ökológiai lábnyomának, míg a Városi Bolygó pavilonjában hatalmas diorámákkal hívják fel a figyelmet a veszélyekre: a vízhiányra, a környezetszennyezésre és a városok túlnépesedésére. A Triad Berlin koncepciója alapján megvalósult installáció egyszerre sokkoló és szellemes, vetekszik az olyan, nagy hírű médiaművészek munkájával, mint Bill Viola. A tárlat utolsó termében katlanszerű térből a Föld változó képe bukkan fel egy harminckét méteres dioráma segítségével.
Az expó látogatói mély benyomást szerezhetnek arról, Kína milyen erőfeszítéseket tesz Sanghaj élhetőbbé tételében. A világkiállítás mintegy 5,2 négyzetkilométerén – ahol a világ mintegy kétszáz országa képviselteti magát – nincs zavaró benzingőz. Egyes helyszínek világítását napenergiából fedezik, több száz elektromos busz rója az utakat, ráadásul ide metróval lehet érkezni, miután Sanghaj metróhálózata alig négy hónap alatt több mint száz kilométerrel bővült. Ám a levegő még így is nehéz: a monszun idején 35-40 Celsius-fokokat mérnek, a páratartalom fullasztó. S bár a huszonegymilliós megapoliszban – mint bárhol Kínában – szinte mindenütt jelen van a hagyományos kínai kertépítészet, az elektromos kerékpárok is elterjedtek, a levegő még így is szmogos. Tervbe vették ugyan, hogy a magas házak tetejét is parkosítják, a szkeptikusok szerint azonban a városba beköltöző új lakosok miatt a forgalom, ebből adódóan a levegőszennyezés sem csökkenhet jelentősen. Mindenesetre a Jövő pavilonjában meggyőzőnek tűnik a cél, hogy a szén-dioxid-kibocsátás, a hagyományos energiahordozók felhasználása lényegesen csökkenthető a következő évtizedekben.
A nemzeti pavilonok az expó mottóját kreatívan alkalmazták: elsősorban az országimázs, valamint a Kínához fűződő kapcsolatuk hangsúlyozása jellemző egy-egy helyszínen. Portugália parafával borított pavilonjában például arra emlékeztetnek, a luzitánok voltak az első gyarmatosítók errefelé, s nem is voltak annyira kellemetlenek, mint a később érkező többiek. Románia pavilonja – amely kétszer akkora és építése feleannyiba került, mint a bérelt és kidekorált magyar paviloné – egy almaformát idéz, kulturális és gasztronómiai térbe vonja be a látogatókat. Ráadásul itt másfél hónapon keresztül mindennap a Nagyvárad Táncegyüttes lép fel, magyar, román, moldvai és cigány táncokkal.
A magyar nemzeti napon, augusztus 22-én hazánkból is érkeztek táncosok, akik a Zeneakadémia népzenészeivel három alkalommal adtak másfél órás műsort az Európa téren. A magyar virtus megragadta a publikumot: hősiesen, a hőségben csaptak nagy mulatságot. A magyar pavilon – összehasonlítva például a már említett románéval – vállalható és nem esetlen, bár erőtlenebbnek, fantáziátlanabbnak tűnik. A Magyarországot népszerűsítő filmben nem látható a huszadik századi Sanghaj építészetét meghatározó Hudec László alakja, bár az ő emlékéve még alig csengett le. A besztercebányai születésű építészt helyettünk Szlovákia pavilonja említi fel a kínai látogatóknak. Bolgár György füzetkönyve ugyanakkor – ahogy a képtengerből kitűnik – nem tesz említést Petőfi Sándorról, pedig forradalmi költészete tananyag a kínai középiskolákban. (Arról nem beszélve, hogy az előző kormányzatot nem igazán érdekelték az újabb fordítások: a két legnevesebb kínai magyar fordító közül az egyik nemrég hunyt el, a másik is igencsak idős. Petőfit utoljára a hatvanas évek közepén fordították kínaira.) A két ország kapcsolódási pontjai vagy a nemzeti karakterisztika hangsúlyozása helyett maradt az új magyar találmány, a gömböc népszerűsítése: nagy gömböc krómacélból, kisebb gömböcök vitrinben, nagyobbacskák a gömböcsimogató asztalán. Utóbbi helyszín azért is érdekes, mert az ötlet Mújdricza Péter és Nassli Viktor díjazatlan pályatervében szerepelt, nem pedig Lévai Tamás díjnyertes pavilontervében. Ötletet persze át lehet emelni egy másik tervbe, ha a pályázat kiírója megfizette azt. Kérdés, hogy a magyar pavilon iránt a több mint 3,8 millió eddigi érdeklődő – az expót eddig több mint 42 millióan látogatták – milyen benyomást kaphatott népünkről, kultúránkról.
A magyar nemzeti nap gálaestje az Expo Centerben szerencsére jól sikerült, képes volt áttörni a kulturális határokat. A város és a zene című gálán Miklósa Erika, Homonnay Zsolt, Snétberger Ferenc, Palya Bea, Szokolay Dongó Balázs, a Modern Art Orchestra, a Szegedi Kortárs Balett és az Experidance azt nyújtotta, ami várható, elvárható volt, szuggesztív élményt adtak. Egyetlen, de annál nagyobb szomorúság akadt: a világkiállításon osztogatott China Daily és a Shanghai Daily augusztus 22-i expómelléklete egy szó említést sem tett a magyar napról, a világkiállítás hivatalos honlapjának angol nyelvű verziója is csak Afganisztán nemzeti napjára hívta fel a figyelmet.
A diplomácia terén mindenesetre előrelépés történt. Szőcs Géza kulturális államtitkár egyértelművé tette a világkiállítás kormányzati főbiztos-helyettesének, Csu Cu-sounak, hogy az új magyar kormány minden téren aktívabb kapcsolatot szeretne Kínával. Illés Zoltán, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára jelenlétében pedig a Magyar Vízipari Klaszter és a kínai Csőhálózati Szövetség kötött együttműködési megállapodást, amelynek köszönhetően a csőhálózati rekonstrukciókban, a vízminőség-védelem területén juthatnak a magyar cégek megrendelésekhez – ez az üzlet százmilliós nagyságrendű lehet.
A magyarok aktívabb jelenléte ezzel nem zárult le a világkiállításon. Tegnap Hungarian Art Forum címmel a sanghaji kortárs művészeti múzeumban nyílt kiállítás.
origo.hu
Mohács, Berlin, Szent István – Évszámok, amiket illene tudni
