Megszorítások az uniós jövőért

Brüsszel most először elismerte, hogy a Görögországra kényszerített megszorító intézkedések lázongásokhoz vezettek, de szerintük az intézkedések szükségesek és a „jövőbe mutató befektetésnek” tekinthetők, keserű pirulák, amelyeket a görögöknek most le kell nyelniük.
– Tudatában vagyunk a szociális feszültségeknek. A fontos reformok e hatása bizonyos (…), azonban ez a jövő generációinak, a munkahelyek érdekében történik – mondta a pénzügyi biztos szóvivője, Amadeu Altafaj Tardio, miután az unió vezetése áttekintette a görög megszorítócsomagot a múlt héten. Értékelésképp még hozzátette: „Görögország túl sokáig élt jobban, mint ahogy azt megengedhette volna magának. Igen, a megszorításoknak most negatív hatása van a növekedésre, a munkahelyekre, társadalmi nyugtalanság tapasztalható, a nyugdíjak csökkennek, de mindezeken a területeken egy fellendülő pályán vagyunk”. A pénzügyi biztos szóvivőjének érvelése az élemedettebb magyar olvasót arra a korra emlékeztetheti, amikor a boldogabb jövőbe vezető út a padlások lesöprésén keresztül vezetett, és az aranytojást tojó tyúkot nem lehetett levágni (vagyis a fogyasztást jelentősen korlátozni kellett a jövőbe való invesztálás érdekében). Igaza van a prédikátornak: semmi sem új a nap alatt.
Ha csak Görögország lenne ebben a helyzetben, méltán mondhatnánk: lám, a görögök lusták, és a máséból kívánnak jól élni. Ám a göröghöz hasonló helyzetben van az uniós országok fele, elsősorban az új tagállamok, de Olaszország, Portugália, Spanyolország és Írország is. Ezeknek az országoknak a külső adóssága az új évezred első évtizedében rakétaszerűen emelkedett a magasba. Michael Hudson hosszú távú gazdasági trendekkel foglalkozó amerikai közgazdászprofesszor a Financial Timesban rávilágít, hogy ezek az országok sohasem fogják adósságukat visszafizetni. A cikk címe is beszédes: Kelet-Európa nem fogja fizetni azt, amit nem tud fizetni, és rámutat arra, hogy Görögország csak első az adósságbombák sorában, amelyek fel fognak robbanni. Svédország, Ausztria, Németország és Nagy-Britannia bankárai most kezdik felismerni, hogy a túlzott hitelezés olyan országoknak, amelyek nem tudnak fizetni, nemcsak az adós, hanem a hitelező országok problémája is lehet. Egyelőre senki sem akarja elfogadni a tényt, hogy azok az adósságok, amelyeket nem lehet megfizetni, nem lesznek megfizetve. A kérdés azonban az, hogy ki viselje a veszteségeket.
E kérdésre azonban könnyen választ lehet találni: azok, akik a hitelezés extraprofitját zsebre vágták. A kölcsönzés ugyanis igencsak kamatozó volt a német, francia és angol bankoknak, amelyek például ez évben – az IMF egyik tanulmánya szerint – három-hat százalékpontos extra kamatnyereséget realizálnak ezeken az országokon, ugyanis ennyivel magasabb kamatot kérnek, mint például a németországi hitelek után. Az Eurostat fizetésimérleg-statisztikájának jövedelemsora világosan mutatja, hogy ezekből az országokból az elmúlt években évi átlagban százmilliárd euró (majdnem az unió éves költségvetésének megfelelő összeg) jövedelemre tettek szert a német, francia és angol bankok. Az egyensúlytalanság oka tehát nem az eladósodott országok túlfogyasztása, hanem az, hogy az unión belüli fejlett (centrum) országok kiszívják a jövedelmeket a periféria országaiból. John Maynard Keynes annak idején a Nemzetközi Valutaalapot pont azért akarta létrehozni, hogy a folyó fizetési mérlegeket ki lehessen egyensúlyozni, ehelyett az IMF a jövedelemszivattyú legfőbb működtetőjévé vált. Csak remélni lehet, hogy a kifosztott országok politikusai egyszer felnőnek ahhoz, hogy megértsék a fizetési mérleg adatait, és a centrumországok vezetőinek orra alá dugják.