Megtáltosodva

Overdose attól magyar, hogy annak érezzük és valljuk. Ő már a mi táltosunk. Még nem a hadak útját járja, de tizenkét győzelem és egy súlyos, majdhogynem végzetes betegség után idén nyáron visszatért, és Pozsonyban, majd Budapesten is győzött. Meggyógyult és tényleg megtáltosodott

Mitől magyar egy ló? Esetleg egy macska vagy egy fecske? Ez derengett fel bennem, amikor Overdose jó három éve nyerni kezdett, mert az emberek esetében alkalmazott szokásos módszerem – attól magyar, hogy annak érzi és vallja magát – érthetően nem működhetett. Overdose-ról annyit tudtunk, hogy Nagy-Britanniában született, s mivel nem sütött róla a tehetség, potom pénzért került egy felvidéki magyar vállalkozó, Mikóczy Zoltán tulajdonába, első versenyein a szlovák Martin Smec lovagolta. A névválasztást végképp nem értettem. Rendben, anyja, Our Poppet után örökölte az O kezdőbetűt, ezért az Obsession (itthon általában „szenvedély”-ként fordították, pedig inkább „megszállottság”-ot jelent) és az Orient Expressz is felvetődött lehetőségként, de mivel mindkettőt regisztrálták már más lovak számára, maradt az Overdose. Mintha csupán három szó kezdődne O-val, ráadásul a magyar megfelelő, a „Túladagolás” napjaink doppingfertőzött sportjában fura asszociációkat ébreszthet.
Minderről persze legkevésbé maga a ló tehetett, hiszen az ember – és az állat – a nevét tőle egészen függetlenül kapja, a beceneveit viszont tulajdonságaival, cselekedeteivel, mulasztásaival érdemli ki. Ezért azok sokkal beszédesebbek. Overdose-ra pedig – mivel egyre csak nyert 2007-ben és 2008-ban is, hol pálya-, hol versenyrekorddal – tapadni kezdtek a becenevek. Németországban a Wunderpferd, Angliában a Budapest Bullet, az Egyesült Államokban a Hungarian Seabiscuit.
Egyik borzongatóbb, mint a másik. A Csodalóról azonnal bevillan a Csodakanca, Kincsem, a földkerekség valaha élt legnevezetesebb és legsikeresebb lova, 54 rajttal, 54 győzelemmel. A Budapesti Golyó is remekül hangzik, a Magyar Seabiscuit olvastán, hallatán tele lesz az ember libabőrrel. A The New York Times tavaly április 20-i számának címlapja vont párhuzamot „Dózi” és az igazi, amerikai Seabiscuit között, aki – talán nem túlzás a személyre utaló „aki” használata – a remény jelképévé vált a gazdasági válságtól gyötört amerikaiak számára az 1930-as években. A lap úgy fogalmazott, Overdose nemzeti hős lett a krízis sújtotta Magyarországon, ahol húszezres tömeg ünnepelt a budapesti Kincsem parkban, így az emberek legalább egy délutánra elfelejtkezhettek a gondokról, a hazai valuta értékvesztéséről.
Érdemes egy gondolatfoszlányt szentelni annak, hogy a New York Times szerint mit ad Overdose nekünk, még annak is, hogy napjainkban egy négylábú a világon a legismertebb magyar sportoló. Mert itthon joggal ünnepelt kedvenceink Cseh Lacitól Kásás Tamáson át Kovács Katiig Európa bármely nagyvárosában háborítatlanul sétálgathatnak anélkül, hogy egyetlen autogramot kérnének tőlük. E veszély legfeljebb Szávay Ágnest fenyegetheti, vagy az elmúlt két évtizedben még sokkal inkább Szeles Mónikát fenyegethette volna. A Délvidékről az Egyesült Államokba elszármazott világklasszis teniszezőt, aki pályafutása befejeztével titokban kérvényezte ugyan a magyar állampolgárságot, de a csúcson soha egyetlen szóval nem állította, hogy magyarnak vallaná magát. Amikor a sydneyi olimpián alkalmam nyílt hosszabban beszélgetni vele, egészen addig kerülte a témát, míg neki nem szegeztem: „Mónika, és az ünnep előestéjén magyarul, szerbül vagy angolul kívántok egymásnak a családban áldott karácsonyt?”, de ekkor is csak mosolygott. Ha kisebbségi sorban felnőtt magyar lányként nem érezte, mit jelentene az ő kinyilvánított magyarsága, az bizony baj. Ha érezte, de következmények nélkül, az még nagyobb baj.
Persze ezt is túléltük. Teniszező nemzet úgysem voltunk soha, lovas nemzet ellenben igen. És Szeles visszavonulása óta Overdose az első „honfitársunk”, aki a földkerekség nagy részén ismert és kedvelt sportágban világelsőségre törhet. Akire németek, angolok, amerikaiak aggatnak magasztaló beceneveket. Egy magyar lóra, mert Overdose időközben vitathatatlanul és visszavonhatatlanul magyarrá lett. Nem csak azért, mert Alagon tréningezik, és állampolgárságát ez hivatalosan is meghatározza. Nem is csak azért, mert lovasa minden versenyre piros-fehér-zöld dresszt ölt. Mindezek mellett részben persze azért is, mert Mikóczy korábbi tulajdonostársait, Czucz István és Mario Hoffmann szlovák állampolgárokat öt olyan magyar óriáscég váltotta, mint a Mol vagy az OTP.
Overdose attól magyar, hogy annak érezzük és valljuk. Ő már a mi táltosunk. Még nem a hadak útját járja, de tizenkét győzelem és egy súlyos, majdhogynem végzetes betegség után idén nyáron visszatért, és Pozsonyban, majd Budapesten is győzött. Meggyógyult és tényleg megtáltosodott. (Már e szavunk önmagában az évezredes lovas hagyományra utal, hiszen a táltos főnévből vagy az azzal leginkább rokoníthatóból más nyelveken nemigen szokás igét képezni.) Nem véletlen, hogy ezt a Nottinghamshire-ben született pej mént éppen az arra járó Mikóczy Zoltán szúrta ki, és vette meg aprópénzért, ha szerencséje volt, az sem véletlen, hogy pont őt ajándékozta meg e keggyel Fortuna, sőt az sem, hogy „Dózi” Alagon vált „virsliből” csodalóvá. Legutóbbi, augusztus 15-i diadalát a Kincsem parkban többen ünnepelték, mint az ugyanazon a délutánon a Margitszigeten úszó Európa-bajnoki címet nyert Hosszú Katinkát és Cseh Lászlót. Overdose-t már a felvezetéskor dörgő tapsvihar vagy néma áhítat fogadja; versenylovak esetében ez merőben szokatlan. Ő persze jóval több már versenylónál – erőt, hitet adó közösségi élmény. Amire nemcsak válságban mutatkozik szükség, hanem abból kilábalóban is.
Természetesen tudom, sokan – bár talán egyre kevesebben – ezt egészen másként gondolják. Véleményüket elfogadom, de bevallom, már nem különösebben érdekel. Nem azért, mert mindig ugyanazt mondják, mert mindenről ugyanaz jut az eszükbe. Nem érzelmek vagy indulatok árán jutottam idáig, pusztán logikai úton. Vegyük a példát, amint két ember a bélyeggyűjtés hasznos vagy káros, felemelő vagy alantas voltáról vitatkozik! Az egyik kicsi gyerekkorától ennek a szenvedélynek hódol, ha akadt három forintja, már rohant egy új sorozatot venni. A másik otthon is csak azt hallotta, hogy a bélyeggyűjtés ódivatú, felesleges marhaság, ezért az iskolában ki is figurázta ezt az egész agyament társaságot, majd zokon vette, hogy ha a bélyegekről esett szó, a kutya sem volt kíváncsi rá. Olyasmiről polemizálnak, amiről az egyik talán már túl sokat is tud és képzel, a másik viszont az égvilágon semmit. Miért kellene ennek a két embernek bélyeggyűjtés-ügyben bármiféle egyezségre jutnia?
Overdose kapcsán is mindenki járhatja a maga útját. Én gondolatban nem is a Wunderpferd vagy a Hungarian Seabiscuit nyomába, azaz nyugatra, hanem keletre indulok. Oda, ahol még mindig zúg az a négy folyó. Ahol minden magyar sportsikerre, sikerre őrült igény mutatkozik. Ahol 2000 telén, a női kézilabda Európa-bajnokság magyar–román elődöntője előtt arra kérleltek a székelyek, mondjam meg a lányoknak, győzniük kell, mert ők ezt az örömet tíz évre beosztanák maguknak, tízévi lendületet kapnának tőle. Ez a sport csodája. A lányok győztek, de a tíz esztendő letelt.
Most Overdose-on a sor. Akinek a nyergébe odaát olykor már nem is az egyébként bizonyára kétségtelenül kitűnő Gary Hindot vagy a még magamfajta laikus számára is ismert Christophe Soumillont képzelik, hanem mindjárt Csaba királyfit.
Ezért is félek annyira a hét végi baden-badeni versenytől. És nem Overdose-t féltem, ő legyőzhető.
Csaba királyfi viszont legyőzhetetlen.