(mennyit ér ötven év )

Én nem tudom, elmondhatom-e, hogy ötven éven át egyazon helyen dolgoztam. A hely ugyanis változott, de a lényeg nem.
1960 szeptemberétől (amikor hivatalosan a Magyar Nemzet munkatársa lettem) 1991 nyaráig a lap a New York-palota második emeletén működött; akkor (velem együtt) átköltözött az Iparművészeti Múzeum tőszomszédságába, majd onnan három év után a Szabad Nép-Népszabadság székházának egyik mellékszárnyába került, hogy egy esztendő után, az új tulajdonos, a Postabank a Visegrádi útra telepítse át. Onnan 2000-ben, a Napi Magyarországgal történő egyesülésével egy időben, a volt Kilián laktanyában ütött tanyát, míg végül az Üllői út 102.-be, a hajdani pénzverde épületébe települt. Én pedig hűséges bogáncsként mindig vele tartottam, soha sem fordult meg a fejemben, s nem is kényszerültem rá, hogy másutt találjak helyet.
A Magyar Nemzethez való tartozásomat nem is fizikai ott létem bizonyítja, hanem az a tény, hogy megszakítás nélkül szinte kizárólag ebben a lapban jelentek meg az írásaim, úgynevezett újságíró gyakornokként és egy ideig a szerkesztőbizottság elnökeként is, s tovább a jelen pillanatig. Az ötvenedik házassági évfordulót aranylakodalomnak hívják. Eléréséhez hűség kell és szeretet. Legelsősorban pedig az, hogy egyik fél se engedjen semmiféle csábításnak. A hűség kérdése az én esetemben bonyolult dolog. Ha a Magyar Nemzet „jellemében, habitusában” döntő változásra került volna sor, a fent jelzett ötven év alatt valamikor minden bizonnyal szakítottam volna vele. Nem így történt: a lap – sok viszontagság, próbatétel után is – hűséges maradt önmagához.
Személyes hangot megütve: mindketten nagyon fiatalok voltunk, amikor összekerültünk, ráadásul egykorúak is, huszonkét évesek. Ebben az esztendőben pedig hetvenkettedik születésnapunkat köszönthettük.
Ha arra a kérdésre kellene felelnem, hogy mikor éreztem magam a legjobban a szerkesztőségben, röpke habozás után azt felelném: pályakezdésem elején, a hatvanas években, amikor Mihályfi Ernő volt a főszerkesztő és a mentorom, s olyan kiváló emberek lettek barátaimmá, mint Ruffy Péter, Baróti Géza, Mátrai-Betegh Béla, Illés Sándor, Pethő Tibor. Kivételes szerencsém volt, minden fiatal újságírónak hasonló kezdeteket kívánok. A másik, számomra különösen kedves időszak sokkal később következett be, 2001-ben, amikor napi munkánk elvégzése után, akárcsak egykor, ifjúkoromban a New York-palotabeli szerkesztőségben, pingpongcsatákat vívtunk, ezúttal D. Horváth Gáborral, a Napi Magyarország volt főszerkesztőjével. Életem és a Magyar Nemzet életének legnehezebb időszaka a kilencvenes évek elejére esett, amikor a „régiek” közül még jelen lévő Pethő Tiborral együtt néhányan azért küszködtünk, hogy a lap ne váljon a posztkommunista, álliberális nézetek szócsövévé. Ebben az időben nemcsak a Magyar Nemzet irányultsága, de léte is veszélyben forgott. Hogy ebből a súlyos kisebbségi helyzetből a nemzeti konzervatív szellemiség került ki győztesen, abban – szerintem – leginkább a gondviselésnek volt döntő szerepe.
Aranylakodalmi ünnepségről most aligha beszélhetünk, mert jelen esetben nem egyenlő felek kapcsolatáról van szó. A Magyar Nemzet mint intézmény messze személyes létezésem felett áll, nemcsak hűséggel, de hálával is tartozom neki. Mégis, ezt az ötvenedik évfordulót személyes ünnepnek is tekintem, s ezért kérem azokat az olvasókat, akik kedvelnek, hogy holnap, szeptember 22-én délután hat órakor találkozzanak velem a Magyar Nemzet Wesselényi utca 8. szám alatt lévő ügyfélszolgálatánál. Hogy kiérdemeltem-e ezt a találkozást, én nem tudom…