MI A MAGYAR?

Eperjesre 1918 karácsonya előtt bevonult a csehszlovák katonaság s vele együtt több olyan nyugati szlovák, akikben a nemzeti érzés sovinizmussá fokozódott. A hivatalokban a régi tisztviselőket félreállították, az összes magyar intézmények működését betiltották, az utcai és üzleti magyar feliratokat szlovák nyelvűekkel cserélték fel. A városi levéltár századokra visszamenő iratait leszórták a városháza lépcsőjének aljára. Negyven magyar polgárt túszként a terezini fogolytáborba szállítottak.
Az elemi iskolai tanítókat a vidékről is a vármegyeházára rendelték, és itt az új szlovák tanfelügyelő szemükre vetette eddigi működésüket, megfenyegette őket, hogy állásukat vesztik, ha nem szlovákul beszélnek, és az új államnak hűséget nem esküsznek.
A megfélemlített magyar lakosság elkeseredése határtalan volt. Érezniük kellett, hogy az új állam képviselői nemcsak nyelvüktől fosztják meg, hanem anyagi romlásba is taszítják őket. Sokan, igen sokan Magyarországba akartak távozni. És ezt nem is akadályozták meg. Távozó családokkal teli vasúti szerelvények indultak óránként Magyarországba.
[…] A kivándorlás folytán szüntelen fogyó magyarság megmaradásának egyik előfeltétele Eperjesen az iskola volt. Ezért ez – ha legalábbis egy időre – a főgimnázium révén biztosítva volt. A Sáros vármegyei elemi iskolák közül magyar tanítási nyelvűnek csak az eperjesi evangélikus elemi iskola maradt meg.
[…] Az itt maradt magyarság kulturális színvonalának biztosítására jó lett volna, ha az eperjesi Széchenyi-kör tovább működhetett volna. Megszüntetése nagy csapás volt. Megkíséreltük, hogy tovább is működhessék. Felterjesztésünkre azonban a teljhatalmú szlovák miniszter elutasító választ adott. Így aztán a Legfelsőbb Közigazgatási Bírósághoz fellebbeztünk, amely az engedélyt megadta, azzal a feltétellel, ha az alapszabályokba belevesszük, hogy az állam törvényeit tiszteletben tartjuk. Ezt a változtatást meg is tettük. Miután a kör vagyonát lefoglalták, a kör működését lehetővé akarta tenni dr. Rosenberg Mór, ez a lelkes magyar, aki ezer cseh koronát bocsátott rendelkezésünkre. Sajnos azonban már olyan kevesen voltunk, hogy a Széchenyi-kört életre kelteni többé nem lehetett. Az is egyik oka volt a kör megszűntének, hogy a vigadó helyiségeit és annak nagytermét nem használhattuk rendezések tartására, mert ezeket lefoglalták a szlovák kultúra céljaira. A Társadalmi Egylet, azaz a kaszinó is kénytelen volt átengedni e célra a vigadóban levő termeit. Nagy baj volt az is, hogy olyan agilis, vezetésre termett, nagy műveltségű ember, mint Szinyei Merse István, a kör elnöke, nem volt hajlandó Sáros földjén maradni, ahol 800 év óta laktak elődei, és nem akarta a csehszlovák államnak a hűségesküt letenni. Példáját a kör vezető emberei többen követték, így többek között Rosenberg Mór is eltávozott.
A kör utolsó választmányi ülésén, amelyen Szinyei helyett én elnököltem, nekem jutott az a szomorú kötelesség, hogy rendőri asszisztencia mellett a Széchenyi-kör feloszlatását kihirdessem.
(Gömöry János: Emlékeim egy letűnt világról, 1964)