(miért szomorít az ősz )

Én nem tudom, hogy harminc év alatt, mióta a házunk felépült, hány ezer alkonyt és estét töltöttem el a csopaki nádas öblében vagy messze kint a Balaton vizén. Legtöbbször egyedül, vagy Natasa kutyámmal ültem a csónakban, s ha egy-két kilométerre eltávolodtam a parttól, beláttam a hegyek mögé, amelyek az éjszaka közeledtével elfeketültek, mintegy kiemelve Balatonfüred és Csopak fényeit. Legtöbbször csak éjféltájt tértem haza, amikor a forró nap után a szobám már lehűlt. Ennek a szobának az ablakából látni lehetett a tihanyi apátságot, aztán ahogy múlt az idő, a látványt egy nagy diófa és egy ezüstfenyő eltakarta. A 80-as évek közepétől a könyveimet ebben a szobában írtam, vagy a kertben, amire Arany János annyira vágyott: „zöld lomb árnyán”. A házban szinte minden bútort én készítettem, a kertben minden fát én ültettem. Az alapjait az épületnek néhány nappal lányom születése után raktuk le, akkor kopár volt a telek, unokáim azonban a dús virágos kertet ismerik, a kis tavacskát, a pázsitot. Ez számukra Csopak. Imádják.
Augusztus közepén már szorongást érzek és melankóliát, hogy rövidesen le kell zárnom a házat, s ezzel együtt létmódom egyik felét. Ha különleges pillanatokat keresünk a múltban, eszembe jutnak a rezzenéstelen, csendes esték, amikor az alkonyi szél a messzi hegyekből alászáll, megborzongat, s a vízre lehajlik a nádszál. Emlékszem egy húszkilós ősponttyal folytatott küzdelemre és egy közel kétméteres harcsával vívott éjszakai csatára, de leginkább a csöndben figyelő kócsagokra, kárókatonákra, dolmányos varjakra, a Göncölre és a Tejútra az égen. Egyszer egy nyári délután nádirigó szállt a horgászbotom végére, s kíváncsian rám emelte csillogó szemét. Úgy döntött, hogy megbízhat bennem. Végigtipegett a hosszú boton, és felcsippentett mellőlem egy szem kukoricát. Aztán tovaszállt, hogy két perc múlva visszatérjen, s már-már minden óvatosságot feledve vigye a következő szem kukoricát. Végül gyöngyszemét rám függesztve elvette a tenyeremből is. Egy hétig ingázott köztem és a fiókái közt. A másik kedves emlék egy vadkacsacsalád. Az egyik fióka elveszítette szeme elől az anyját, és tévedésből a csónakom után eredt. Megvártam, kézbe vettem és odavittem a libasor végére. Vígan úszott tovább. A horgászhelyemen a család újra megjelent. Az aranysárga csöppségek kéznyújtásnyira tőlem kezdtek játszani egy igen elmés játékot: egyikük felugrott a vízből, csőrével elkapott egy lelógó nádbugát, csüngött rajta, ameddig bírta, aztán visszapotytyant. És jött a következő: ugyanezzel a produkcióval egymást követte mind a hét. Fél óráig tartott a bemutató, félméternyire tőlem. Viháncoltak és – szavamra – nevetgéltek.
Szeretném, ha mindezt az unokáim is látnák. Amikor ők megérkeznek Csopakra, számomra olyan, mint a tavasz, amikor távoznak, mint az ősz. Nekem, s talán nekik is, ez a második otthonunk. A kiskutyám, Natasa 11 nyarat töltött itt velem. Amikor a tavaszi költözés előtt meghallotta a Csopak szót, örömében a nyakamba ugrott. Hamvai a kertben, a hatalmas kúszófenyő mellett pihennek. Családommal nyaranta sok időt töltünk Füred nosztalgikusan szép, megújult Balaton közeli részein. Ez a város a jelenben megtalálta és magához ölelte a múltját. Nekem pedig múltammá lett ez a múlt és otthonommá ez a táj.
Hogy búcsúm melyik szomorú őszön lesz végleges, én nem tudom…