Péter Gábornak nem volt tudomása az általa parancsnokolt ÁVH-nál alkalmazott vizsgálati módszerekről, bár néha kapott híreket, hogy a gyanúsítottakat bántalmazzák. Décsi Gyula, aki egy időben Péter helyettese volt, úgy tudja „a Mindszenty-per idején ilyen bántalmazások nem voltak, ilyenről nem hallottam. Rákosi egyébként külön utasításba adta, hogy Mindszentyt nem szabad bántalmazni, mert a tárgyaláson ebből botrány lehet.” Az Andrássy út 60.-ban egyébként sem nézték jó szemmel az atrocitásokat, mint Jámbor József, Mindszenty bíboros egyik kihallgatója, egyben a vizsgálati fogság idején provokátora állítja. Igaz, „Princz Gyula hajlamos volt arra, hogy az őrizeteseket bántalmazza, és tudomásom szerint a későbbiek során Péter Gábor ezért is bocsátotta el”. A hitelesként kezelt idézeteket Kanyó András újságíró, volt államvédelmi tiszt közli a bíborosról szóló új könyvében. Az Igazságtétel – Mindszenty másik arca című, a Divald Kiadó gondozásában megjelent, némileg számonkérő, erősen propagandaízű kötet szerzője ritkán szólal meg művében, ehelyett jórészt korabeli, sokszor megkérdőjelezhető tartalmú dokumentumokat vonultat fel hiteles forrásként.
Finoman szólva sem ízléses, amikor egy volt ÁVH-s tiszt ír „oknyomozó” könyvet az államvédelem áldozatáról. Akkor sem elfogadható ez, ha szolgálata idején nem találkozott Mindszenty bíborossal. Kanyó András, mint az a Magyar Nemzet korábbi tényfeltáró írásaiból kiderül (Laczik Erika: Horthy-portré ÁVH-s háttérrel. 2008. december 16.; Bodacz Balázs–Laczik Erika: Csepel árnyai. 2009. július 28.), Mindszenty letartóztatásakor, megtöretésekor nem volt az elnyomó apparátus tagja. 1951-ben, a hat hónapos hírszerzői iskola elvégzését követően került az Államvédelmi Hatóság Farkas Vladimir vezette angol–amerikai részlegére. Az 1953-ban ÁVH-s hadnaggyá előléptetett Kanyó a forradalom idején moszkvai tanulmányait megszakítva érkezett haza, majd, ahogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) található anyagából kiderül, „aktívan bekapcsolódott az ellenforradalmárok elleni munkába”. Az „ellenforradalmi erők felszámolásában való közreműködéséért” megkapta többek között a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet. „Magatartásával, munkájával bebizonyította helyét az ellenség elleni harcban” – jellemezte őt az ötvenes években az angol–amerikai, majd az emigrációs hírszerzési vonalat irányító, a forradalom után a hírszerző osztály vezetését átvevő Móró István alezredes. Kanyó az ötvenes évek végén gépkocsi-vezetői beosztásban a londoni követségre került, ahol tartótisztként működött. Feltehető, hogy a hivatalos, részben ávós munkáskáderekből álló angliai rezidentúrának volt egy valóban profi változata, amelyet Péter Gáborék még a Horthy-korszakból Ujszászy István akkori – hosszú ideig államvédelmi őrizetben tartott – kémfőnöktől örököltek. Ez a régi hálózat végezhette a nyelvtudást igénylő munkát, míg Kanyóék valószínűleg az emigránsok zsarolás árán vagy „hazafias alapon” való beszervezésével foglalkoztak.
Az őrnagyi rangot megszerző, a jelentésekben tehetségesnek és szorgalmasnak bemutatott fiatalember 1966-tól a polgári szférában szolgálta tovább az állambiztonság ügyét. A televízióhoz került, a rendszerváltozás idején a Magyarország című hetilap főszerkesztőjeként az akkorra pártelnökké lefokozott Kádár János csak neki volt hajlandó interjút adni. (A média világában egyébként számtalan egykori ávós lelt otthonra, elég csak a Híradó-s Ipper Pálra, a Magyar Rádiót 1974 és 1988 között irányító Hárs Istvánra, illetve a későbbi külügyminiszter Várkonyi Péterre gondolni, aki 1980–82 között a Népszabadság főszerkesztője volt.)
Meglepő lenne, ha az állambiztonsági múlttal terhelt szerző jóhiszeműen kezelné egykori kenyéradó gazdáinak áldozatát. Nem is így viszonyul hozzá. Reakciója, dühe érthető. Ez részben lélektani kérdés, amelyet Kanyónak nyilván önmagában kellene rendeznie. Gondolatait azonban a nyilvánosság elé tárta, így nem lehet szó nélkül elmenni a műfajilag nehezen besorolható, a kora Kádár-kori Hollós–Lajtai-féle propagandakönyvek tónusának, a pamfletnek és a nem túl jóindulatú állambiztonsági jelentésnek sajátos egyvelegét adó kötet mellett.
Az a fajta elfogultság, amely nemcsak az előző rendszer vezető pártja, hanem az állambiztonság iránt is szinte süt a kötet lapjairól, kizárja, hogy a történelmi munkánál elengedhetetlen forráskritika módszerét alkalmazza a szerző. Forráskritika tehát nincs, Kanyó képmutatóan az olvasóra bízza az általában kommentár nélkül közölt, tendenciózusan összeválogatott korabeli anyagok értékelését. Mindszenty aktív hercegprímási időszakával (1945–1948) csupán egy ÁVO-jelentés kivonataiból értesülhetünk. Elsikkasztja az 1945 után már kibontakozó egyházüldözés tényszerű ismertetését is. Jellemző, hogy az ártatlanul kivégzett P. Kiss Szaléz ferences szerzetes „összeesküvési ügyével” csak a Kémkedett-e Mindszenty? című fejezetben találkozhatunk: az amerikai követ jelentésében Szalez Kissről ír. A letartóztatások, az internálások, a kitelepítések, a kínzások, a kivégzések nem olyan témák, amelyek megérintenék Kanyó Andrást. Nincs szó a Kádár-rendszerbeli súlyos börtönbüntetésekkel járó szeminarista-, Regnum- és Bokor-perekről, a hazai katolikus egyházvezetés erkölcsi és szellemi összeroppantásáról sem.
Milyen is volt Mindszenty József Kanyó szerint? A megfelelő jegyzetek nélkül közzétett forrásokból, illetve a hézagos Kanyó-kommentárokból a rövid ideig még a nyilasokkal is barátkozó, később velük szembemenő, merev felfogású, szűk látókörű, konzervatív papot ismerhetünk meg. Mindszenty a legnehezebb időkben, 1945-ben lett Magyarország hercegprímása, miután az általa gyűlölt Vörös Hadsereg kiszabadította a nyilasok fogságából. A magát az „ország első zászlósurának” képzelő főpap folyamatosan akadályozta, hogy a katolikusok megtalálják a modus vivendit a kialakuló demokratikus, később diktatúrába forduló, ám a tárgyalásokra jóformán mindig nyitott hatalommal. A szerző szerint a bíborost a börtönben senki nem bántotta, erre rosszul emlékszik. Péter Gábortól szivart kapott, az ebédet pedig a közeli Savoy étteremből hozatták neki. Kiszabadulását követően ott folytatta, ahol abbahagyta: a forradalom bukása napján az amerikai követségre menekülve tovább akadályozta a kibontakozást, jelenléte egyre kényelmetlenebb lett nemcsak Amerikának, de VI. Pál pápának is. A Vatikán józan belátásán is múlott, hogy végül sikerült eltávolítani Magyarországról, valótlanságoktól hemzsegő emlékiratainak megjelenését követően pedig letenni az esztergomi érsekségből.
Mindszenty bíboros tehát bűnös, még ha expressis verbis ezt nem is mondja ki Kanyó, csak céloz rá. Némi számonkéréssel a hangjában teszi fel a költői kérdést a kötet lapjain a kommunistákkal való barátkozás lelkes apostolának, az úgynevezett Ostpolitik legfőbb képviselőjének, Agostino Casaroli vatikáni exállamtitkárnak: ha a Vatikán sem ismeri el Mindszenty bűnösségét, akkor miért várja ezt el magától az érintettől?
A sorok közül könnyen kiolvasható, milyen politikai és részben jogi értelemben vett „bűnei” vannak az egykori bíboros prímásnak a szerző szerint. Először is felrója neki, hogy nem szimpatizált a Károlyi-rendszerrel, és szembement a tizenkilences kommünnel. A harmincas években a „nyilasokkal kokettált”, azaz tárgyalt velük. (Tegyük hozzá: ugyanúgy, mint a kisgazdapárt, a szocdemek, a magyar politikai élet minden árnyalatát képviselő különböző szerveződések. A lejáratás szándékán túl ennek nem lehet más jelentősége.) Súlyos bűn Mindszenty legitimizmusa, az, hogy Habsburg Ottót szerette volna a magyar trónon látni. Ehhez kapcsolódó vétke, hogy a háború után keményen fellépett a kommunista hatalomátvétel folyamatával szemben, az angolok és az amerikaiak beavatkozását kérte. Kis híján felrója neki azt is, hogy ellenezte az iskolák államosítását, a fakultatív hitoktatás bevezetését.
Pöttyös rehabilitációnak szokás nevezni azt a bolsevik gyakorlatot, amikor a korábban kivégzett vagy börtönbüntetésre ítélt áldozatot úgy nyilvánítják ártatlannak, hogy bizonyos kérdésekben továbbra is lebegtetik esetleges bűnösségét, legalábbis a szóbeszéd szintjén. Magyarországon ezt a módszert először Rákosi Mátyás alkalmazta szisztematikusan, amikor már nem tudott kitérni a Rajk-ügy, illetve a Pálffy György és Sólyom László kivégzéséhez vezető katonai perek felülvizsgálatától. Ugyanezt az eljárást alkalmazta volna Grósz Károly is 1989 elején Nagy Imrével szemben, a rehabilitációval együtt ugyanis megkezdődött volna a propaganda Nagynak a szovjetunióbeli „viselt dolgairól”.
Mindszenty József per-újrafelvételi tárgyalása végül nem fejeződött be, a második semmisségi törvény hatálya alá esett az ő ügye is, így nyert felmentést az ítélet alól. A perújrafelvétel feltehetően azért rekedt meg, mert az elkövetők valószínűleg nem kívántak szembesülni a tényekkel, mint a Nagy Imre-ügy esetében, egyszerűbb volt vizsgálódás nélkül kimondani a rehabilitációt. A félbeszakadt eljárásban tették meg egyébként a volt államvédelmi vezetők az azóta előkerült iratok fényében is meghökkentően hazug, önmentegető vallomásaikat. Ezeket használja föl Kanyó privát pöttyös rehabilitációjához. Elismeri ugyan, hogy Mindszenty általában nem követte el a tárgyaláson neki felrótt bűnöket, de talán jogi értelemben mégis van valami alapja az elítélésének. A kötet egyik legnagyobb „dobásának” feltehetően a valutaüzérkedés vádjának sugallását tartja az általa közzétett iratok alapján. Ezek szerint az esztergomi érsekség a törvények áthágásával feketén hozott be valutát az országba, s azt feketén váltotta be forintra. A vád alaptalanságára Kahler Frigyes rámutatott már egy tanulmányában. E szerint a magyar egyházak a deviza behozatalakor a pénzügyminiszter szóbeli engedélye alapján jártak el, Kahler szerint ezért jogállami körülmények között nem is lehetett volna felelősségre vonni őket.
Kanyó valóságos kárörömmel mutatja be „a makacs, a világ realitásaitól eltávolodott főpap” szembekerülését Rómával. Felfogása szerint Mindszenty bíboros saját egyházának ártott, amikor elutasította a megállapodást, helyzetének rendezését (1956 után az amerikai követségen élt belső emigrációban). A Vatikán tehát, belátva, hogy nem megy semmire a csökönyös főpappal, nélküle kötött szerződést Kádárékkal – ez volt az úgynevezett részleges megállapodás 1964-ben, amelynek nyomán számos betöltetlen helyre új püspököket nevezett ki a pápa állami jóváhagyással. Az újabb tárgyalások nyomán Bécsbe távozó Mindszentyt, aki utolsó akadálya volt az állam és az egyház jó viszonyának, gyakorlatilag megfosztotta esztergomi érseki székétől.
A megint csak az ÁVO-dramaturgia fogásai szerint alakított történet persze hamis. Az esztergomi érseki szék üressé nyilvánítása – Mindszenty perének negyedszázados évfordulóján, 1974. február 5-én – valójában zárólépése volt a magyar egyház lefejezésének. Az 1964-es megállapodást követően több hullámban kinevezett püspökök egy része rendszeres ügynöki munkát végzett a III/III-as ügyosztálynak. Számuk az idők folyamán – Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián Elhallgatott múlt című könyvének tanúsága szerint – folyamatosan emelkedett. A hetvenes-nyolcvanas években az Állami Egyházügyi Hivatalon és az állambiztonságon keresztül kézi vezérléssel irányított, egyébként le is hallgatott, gyakorlatilag gleichschaltolt püspöki kar engedelmes, nyilván kényszerű eszköze volt a pártállamnak, miközben az egyház szabadsága sem növekedett. Ahogy Casaroli, a barátkozás vatikáni irányítója emlékirataiban keserűen megjegyzi, „a Budapesten született megállapodás nemcsak hogy nem hozott semmi javulást a magyar egyháznak, de aláírása után – talán az ügy egyenes következményeként – több szempontból tovább romlott a helyzet… Ennek legfontosabb jelei voltak, hogy újabb papokat tartóztattak le és ítéltek el; az egyházi kinevezések területén a püspökök szabadságát ugyanúgy vagy még inkább korlátozták; szigorító intézkedéseket hoztak az iskolai és plébániai hitoktatást illetően; s azzal fenyegetőztek, hogy bezárják a megmaradt nyolc egyházi iskolához kapcsolódó négy internátust.”
Az esztergomi érseki szék üressé nyilvánításának hátterében sem az állt, hogy Mindszenty emlékirataiban úgymond „nagyvonalúan bánt” a tényekkel. Más, keserű kompromisszumot lehet sejteni. Az úgynevezett harmadik Regnum-perben 1971-ben elítélt Hagemann Frigyes, Tury Lajos és Somogyi Sándor 1974 januárjában – amikor már szinte biztos volt Mind-szenty bíboros háttérbe szorítása, az esztergomi érseki szék üressé nyilvánítása – egyéni kedvezménnyel szabadulhattak. Ettől kezdve, mint azt Ungváry Krisztián írja, „a BM már egyetlen eljárást sem indított egyházi személyek ellen”. Igaz, erre nem is igen volt szüksége, hiszen a püspökök számtalan esetben egyházfegyelmi, teológiai kérdést kreáltak a rendszernek nem tetsző ügyekből.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter megtalálta, amihez ért
