Ők fognak elszigetelődni

Alighanem téved, aki azt hiszi, hogy a kétharmados választási győzelem után megválasztott miniszterelnök csak az IMF kvázi kiebrudalásával lett népszerűtlen (finoman szólva) bizonyos nyugati (sajtó)körök előtt. Kihúzta ő már a gyufát korábban is. Hogy csak néhány példát említsünk: legelőször talán akkor, amikor azt mondta, van élet az Európai Unión kívül is. Micsoda támadások érték akkor a sajtó részéről idehaza! Aztán akkor, amikor annak az elképzelésének adott hangot, hogy Magyarország legyen köztársaság, és ne részvénytársaság. Végül pedig amikor arról beszélt, hogy a hajdani moszkovitákból most brüsszeliták lettek. (A szolgalelkűséghez mindig két fél kell, egyszer a szolgalélek, és egyszer az, aki ezt eltűri, sőt netán igényli.)
És kinek mi jut eszébe a Magyar Nemzet publicistájának arról a sommás megállapításáról (Seszták Ágnesről van szó, cikkének címe: Májfoltos a Szürke Hölgy, megjelent augusztus 9-én), hogy „a Népszabadságban Washington váltotta Moszkvát”? Az új kormány híveinek leginkább az, hogy ez sem új a nap alatt. Mint ahogy az elvtársak a későbbi időkben, „posztelvtárs” korukban is megtartották azt a kedves tulajdonságukat, hogy az országot, az ország népét idegen érdekeknek, erőknek kiszolgáltatva próbálják megszerezni és megtartani a maguk hatalmát. Nevezhetjük ezt közönségesen kollaborációnak.
Ahogy a vicceket egyre kevésbé gyártó pestiek mondják, ezek az elvtársakból lett demokraták Marxból köztudottan csak a tőkét tartották meg. (Persze, nem a könyvet, hanem ami számukra sokkal izgalmasabb és kézzelfoghatóbb.) Pedig nem árt tudni, hogy Marxnak nem minden tana tévtan. Így például az sem, amit a legszívesebben és leghamarabb felejtettek el az elvtársak, amikor már nem lehetett tovább titkolni, hogy róluk szól a mese. Vagyis hogy vannak elnyomók és elnyomottak. Mert ma is vannak. És még ha a módszerek részben vagy nagy részben (semmiképpen sem egészben) változtak is, mert „finomul a kín”, a két fél között ma is nemegyszer antagonisztikus ellentét áll fenn.
Különösen igaz ez egy totális diktatúra és a neki kiszolgáltatott lakosság esetében. Ha meggondoljuk, hogy Marx és követői polgári demokráciákról beszéltek úgy, mint ahol kizsákmányolók és kizsákmányoltak között kibékíthetetlen ellentét feszül, akkor mit szóljunk egy totális diktatúra politikai elitje és elnyomottjai viszonyához? Utóbbiak mindenfajta politikai illúzió vagy hazugság ellenére legnagyobbrészt tudták, ha most húzunk egy vonalat, amelyet rendszerváltásnak meg esélyegyenlőségnek nevezünk, és az elnyomók megtarthatják kiváltságaikat meg mindazt, amit erőszakkal elvettek, loptak, raboltak, sőt még módjukban van hozzálopni ennek többszörösét is, akkor ez eléggé messze áll a meghirdetett igazságos társadalomtól.
Az meg aztán végképp nem kerüli el az önkényuralom elnyomottjainak, kárvallottjainak figyelmét, hogy akik uralmukat egy elnyomó hatalomnak köszönhették, vagy támogatást kaptak tőle, azok ezt az elnyomó hatalmat az ország és a világ jótevőjeként igyekeznek feltüntetni.
Nem sokan lehetnek köztük olyanok, akik annyira naivak, úgy vélik, ha velük jót tettek, akkor másokkal is ez történt. Akik ne tudnák, hogy ezeket a privilégiumokat mások rovására élvezik. A többiek meg legfeljebb úgy gondolják, ez jár nekik. Ami pedig különösen gyomorforgató, hogy a hajdani totalitáriánusok oktatnak ki most bennünket demokráciából, a hajdani ellenségkép, a „piszok, rothadó kapitalizmus” élenjáró világhatalma lett most számukra a követendő példa, az igazodási minta, mint ahogy a privatizációnak is zömmel azok lettek a haszonélvezői (illetve jogutódiak, leszármazottaik), akik hajdan a pártállami államosításból hasznot húztak. Hogy mindez nem zavarja őket, az legfeljebb azt igazolja vissza a rendszerükön átlátóknak, a lelkes marxisták már akkor sem az eszmékben hittek, csak a saját hatalmukban és felsőbbrendűségükben.
Ám a demokrácia lehetőséget ad egy hatalomcentrikus világuralkodónak az önkorrekcióra is. A közös nevezőért is az a politikai elit felelős, amelynek az életében, fennmaradásában a Szovjetunió és az Egyesült Államok hasonló szerepet játszik. Ez az, amiért például a mértékadónak elfogadott sajtófórum, a The New York Times (a „Szürke Hölgy”) arcán valóban májfoltok éktelenkednek. Kellő gyógykezelés után még eltűnhetnek.
Amerika más. Legalábbis reméljük. Ezért is ne üljünk fel a dajkamesének, hogy Orbán Viktor és kormánya elszigeteli az országot. A jelek sokkal inkább arra mutatnak, hogy a posztelvtársak fognak előbb-utóbb elszigetelődni.
Kiss István
e-mail