Pandóra szelencéje

<div align="left">A WikiLeaks a napokban újabb nagy dobásra készül: nyilvánosságra hozza az afganisztáni háborúról kezébe került maradék bizalmas információt. Vajon a honlap teljesítménye a szólásszabadság csúcspontja, a demokrácia kiteljesedése, újfajta újságírás megszületése? Vagy egy igencsak homályos hátterű csoport felelőtlen médiafelhajtása?<br /></div>

Életbiztosítás. Hackerből lett médiaformáló médiasztár: Julian Assange, a negyvenedik életéve felé közeledő ausztrál a sajtótájékoztatókon érezhetően élvezi a közeget, amelynek előadja újabb feltárásait. Nemcsak lobogó, kiszőkített hajával kápráztatja el a közönségét, hanem az önmaga által csak „harcos újságírásnak” nevezett lendületével is. Assange négy éve alapította a WikiLeakset, azóta ő a szóvivője és főszerkesztője a honlapnak. Gyermekkorában anyja színházával utazgatott: 37 különböző iskolába járt, hat egyetemen tanult. Tizenévesen hackerként, számítógépes kalózként tevékenykedett, azóta már tanácsokat ad a különböző országoknak médiatörvényük elektromos részének előkészítésekor. Tizennyolc évesen nősült, van egy fia, de magánélete a legnagyobb titkok egyike.
Jelenleg Svédországban tartózkodik, ugyanis nincs állandó bejelentett lakhelye. Két bőröndből él: az egyikben a ruhái, a másikban a számítógépei vannak. „Kiprovokálni a változásokat, a politikai reformokat” – csupán ennyi a célja Julian Assange-nak, aki vélhetően manapság az az ember, akiért a Pentagon kevéssé sem rajong.
A főszerkesztő több interjúban is cáfolta azt az állítást, hogy miközben honlapjuk a szabad információáramlás bajnokának szerepében tündököl, alig lehet valamit tudni cégükről. Assange szerint minden papírjuk elérhető az interneten. Az viszont igaz, hogy az év elején rövid időre anyagi gondok miatt szüneteltetni kellett az online megjelenést. Jelenleg is adományozásra szólítják fel olvasóikat. Egyébként csak öt állandó alkalmazottal dolgoznak. Assange jól tudja, veszélyben él. Ő és társai a portáljukon „életbiztosításként” elhelyeztek egy hatalmas adatcsomagot. Ha a főszerkesztővel vagy a honlappal bármi történik, a megjelenő jelszavak révén a fájl elérhetővé válik. Hétpecsétes titok a WikiLeaks biztosítása?

Ki az új a WikiLeaks honlap által eddig nyilvánosságra hozott 77 ezer titkosnak minősített amerikai katonai dokumentumban? Semmi – vághatnánk rá, mint azt jó pár jeles megfigyelő meg is tette, hiszen a tények eddig is ismertek voltak. Kezdve a Pakisztán által játszott kettős hatalmi játékon, a tévedésből afgán polgári lakosságot ért támadásokon át a nem is annyira tévedésből leadott sorozatokig, amelyeknek százszámra civilek lettek áldozatai, de vannak itt „baráti tűzben” elpusztult NATO-katonák és az általános fejetlenséget jól jelző iratok is. Dokumentumai egy olyan háborúnak, amely jelenleg feltartóztathatatlanul halad a csúfos végkifejlet felé.
Éppúgy, ahogy Stanley McChrystal, az afganisztáni erők volt amerikai katonai vezetője beszélt erről hónapokkal ezelőtt a Rolling Stone című magazinban. Ő a politikai vezetők hozzá nem értését tartotta a legfőbb akadálynak, hogy valami köztes állapottal – a vereség és a győzelem között – ki lehessen szállni a háborúból. Őszinte szavai nemcsak karrierjének nem tettek jót, hanem nagyban csökkentették a WikiLeaks későbbi feltáró kiszivárogtatásainak súlyát is.
Az is vitatható, hogy az információkat ilyen hatalmas adagban kell-e a fogyasztók elé tárni: vajon a sok szó megőrzi-e még leleplező erejét? A 2007-ben készült iraki felvétel, amelyet tavasszal hozott nyilvánosságra a WikiLeaks, valóban sokkolta a közvéleményt. Ez egy alig pár perces film arról, hogy az amerikaiak az Apache helikopterből miként géppuskáztak le – mint valami videojátékban – vagy tucatnyi irakit. A jó sorozat után a gép személyzete elégedettségének hangot is adott. Egyébként az áldozatok közt volt a Reuters brit hírügynökség két helyi munkatársa is. Ebben a rövid jelenetsorban benne volt a háború minden borzalma és értelmetlensége, az emberi lelket megnyomorító ereje.
Vajon hányan állnak neki, hogy „átnyálazzák” a több tízezer oldalnyi, közelmúltban kiszivárgott dokumentumokat? Aligha sokan. A nagyközönség úgyis csak azt a két-három legütősebb ügyet jegyzi meg, amelyet a világsajtó felkap. A WikiLeaks ellen az egyik vád az, hogy a szólásszabadság védelmébe takarózva meggondolatlanul állam- és hadititoknak minősülő értesüléseket hoz nyilvánosságra. Eközben negyven olyan afgán személy nevét közli, akik tájékoztatják a szövetségeseket a készülő tálib hadmozdulatokról. A kabuli kormánynak dolgozó vagy száz afgán titkos ügynök neve szerepel a dokumentumokban. Hány évbe tellett, hogy ilyen csekély létszámú kémcsoportot felállítsanak? És most gyakorlatilag egyetlen közléssel lefejezték őket.
Nagyobb baj az, hogy talán nem csak képletesen. Az afganisztáni tálibok az internetre felkerült anyag első letöltői közt lehettek, és mint közölték, már megindult a kémek felderítése és semlegesítése. A WikiLeaks által együttműködésre felkért három világlap – az amerikai The New York Times, a brit The Guardian és a német hetilap, a Der Spiegel – kitörölte a veszélyes részeket, de a honlap nem. Ez a sajtószabadság csúcsa? Csak a címét nem adták meg a külföldiekkel tevékenyen együttműködő afgánoknak, hogy a táliboknak ne kelljen annyit keresgélniük. A WikiLeaks szóvivője ugyanakkor váltig állítja, hogy 2004–2009 között keletkezett információkat közöltek, és már nyomuk sincs a megnevezett kémeknek.
Vajon kiállna-e a kiszivárogtatással foglalkozó honlap feje az afgán özvegyek elé, hogy én voltam a felelős férjük haláláért? Ki a nagyobb bűnös: aki egy afganisztáni NATO-ellenőrzőpontnál rálő egy gyanús mozdulatot tevő civilre, vagy aki hidegvérrel az ellenség kezére játssza az ügynökeinket? Miért nem törölték ezeket a neveket, talán ez is az „új újságírás” eleme, hogy mindent változtatás nélkül, száz százalékig hűen kell közölni? És még egy utolsó kérdés: kinek használ ez?
Most a WikiLeaks nekiment az egyik legnagyobb falatnak, a Pentagonnak és az afganisztáni missziónak, áttételesen az Egyesült Államoknak. Nem vitatható, hogy ez a kérdés is a közvéleményre tartozik. A múlt hétvégi incidens is a játék része, amikor a portál ausztrál alapítóját alaptalanul nemi erőszakkal vádolták Stockholmban. Gyaníthatóan az amerikaiak állnak az ilyen mesterkedések mögött, mégpedig azért, hogy befogják a szervezet harsonáját.
A washingtoni kormány ugyancsak felháborodott a közlésen, a WikiLeaks elérte részleges célját. David Petraeus, az afgán erők új amerikai parancsnoka is „különösen szerencsétlennek” minősítette a kiszivárogtatást. De nem csak ők. Érthetően kikelt magából Hamid Karzai afgán államfő. A különböző nemzetközi emberjogi és újságíró-szervezetek is elítélték a WikiLeaks eljárását: fel kéne fogni, hogy amióta államok léteznek, és fognak még jó ideig, mindig volt a „külsőkre” nem tartozó titok. Az is biztos, hogy az országok túl könnyen akasztják e tiltást a különböző ügyekre, de sajnos a szervezet által közölt információk némelyike igen kényes és veszélyes.
A WikiLeaks is – persze nagydobra nem verve – rájött a hibájára, vagy épp a pénzügyi tanácsadók tárták fel előttük, hogy mennyit kellene kifizetniük, ha jó néhány afgán kártérítési pert indítana ellenük. A maradék tizenötezer – az eddig közölteknél sokkal érzékenyebb – dokumentumból most eltávolítják a személyazonosításra alkalmas részeket. Ezért vesz igénybe ennyi időt, hiszen most minden információt átnéznek, de a szervezet szóvivője szerint a napokban végeznek a munkával.
A lengyel liberális lap, a Gazeta Wyborcza is, amelynek hitvallása szerint élharcosának kellene lennie a szólásszabadságnak, hevesen bírálta a WikiLeakst. Nemcsak egy, a térségben dolgozó lengyel kémet lehetetlenített el, hanem nem várt ajándékot adott a NATO ellenfeleinek kezébe. A hadititoknak számító jelentésekből ki lehet következtetni az amerikaiak és a szövetségesek gondolkodásmódját, taktikáját, nem várt helyzetekben hozott döntéseit – állítja a lengyel szerkesztő. A külföldi titkosszolgálatok valószínűleg kézikönyvet fognak ezekből létrehozni. A lengyel lap szerint ez közvetlenül veszélyezteti az Afganisztánban harcoló szövetséges alakulatokat.
A négy éve létrehozott internetes „kiszivárogtató enciklopédiát” – neve utalás a Wikipédiára, az online lexikonra – azzal a céllal alapították, hogy olyan titkosnak minősített anyagokat közöljön, amelyek a szerkesztők szerint a közvéleményre is tartoznak. Le a titok fátylával, táruljon fel Pandóra szelencéje! – akár ez is lehetne a WikiLeaks jelmondata.
Nem egy esetben bejött számításuk. A tények nyilvánosságra kerülése változtatott a dolgok menetén. Ilyen volt egy izlandi bank igencsak kétséges kölcsönkihelyezési gyakorlata, de a volt kenyai elnök korrupciós ügyei is. Aztán a klímagate-ként elhíresült eset, amikor is brit kutatók manipulált adatokra hivatkoztak azért, hogy minél jobban kimutathatóak legyenek az emberi beavatkozás következményei az éghajlatváltozásra. Vagy a napokban közölt belga Dutroux-pedofilügy tanúvallomásait.
A WikiLeaks büszke arra, hogy minden erejével védi informátorait. Nem véletlenül van székhelye Izlandon bejegyezve, ahol a közelmúltban elfogadott törvény a világon legjobban védi az oknyomozó újságírót és a neki bizalmas értesüléseket kiszivárogtató személyt. Ám sokat nem tudnak tenni a 22 éves volt amerikai katonáért, Bradley Manningért, aki kijátszotta számukra a fentebb említett iraki videót.
Sőt az amerikai hatóságok szerint ő állhat a WikiLeaksnek eljuttatott 92 ezer titkos afganisztáni anyag mögött is. Manning gyerekkora óta hobbiból különböző számítógépes játékkódok feltörésével szórakozott, rendkívül tehetséges volt e téren. A katonaságnál elemzőként dolgozott Irakban, ezek szerint volt ideje arra, hogy feltörje a titkosítási kódokat.
De hogy bonyolultabb legyen a történet, a fiatal katona homoszexuális. Amikor apja, aki szintén katona, ezt megtudta, kitette a szűrét az utcára. Nem tudott beilleszkedni katonatársai közé sem, innen eredhet gyűlölete a hadsereggel szemben. Mindenesetre sajátos bosszút agyalt ki. Manning most a virginiai Quantico börtönében a tárgyalására vár. Hazaárulásért 52 év börtönre számíthat.
Ha egyetlen – legyen ő bármilyen jó – informátora volt a WikiLeaksnek, az elég kevés, ugyanis korábban a szóvivőjük azzal dicsekedett, hogy az őket megkereső amerikai katonáknak majd hetvenöt százaléka hajlandó lenne titkos anyagok átadására. Lehet, hogy a többrészes dráma mögött csak egyetlen megtévedt, érzelmileg kiegyensúlyozatlan személy áll? Az amerikai sajtó a Nixont megbuktató Watergate-ügy informátoráról, aki egy pornófilmből kölcsönzött álnevet, már el is nevezte a súgót Mély Toroknak. Csak vigyázzunk az ilyen frappáns elnevezéssel, ugyanis még senki sem ismeri a probléma mélységét!