Partraszállás

Tudták, tudtuk, hogy pokolian nehéz lesz. Ez a kormány nem kért, nem is kapott száz nap türelmi időt, ami a szájhagyomány szerint demokráciában járna egy frissen hatalomra került erőnek. A Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti többséget szerzett áprilisban a választók jóvoltából, s az első pillanattól világossá tette, kész használni is azt. Amikor Orbán Viktor a szavazófülkékben lezajlott forradalomról vagy a rendszer megdöntéséről beszél, jelzi a társadalomnak, hogy megértette a választás mélyebb üzenetét. Az 1989–90-ben létrejött berendezkedés felélte tartalékait, az akkortájt kikísérletezett magyar modell zsákutcába jutott, az elem lemerült, a magyar élet minden szeglete változásért kiált. Hol válság van, ott válság van.
Az elemzések visszatérő, magától értetődő megállapítása, hogy a Fidesz kitölti a szélesre nyílt hatalmi erőteret – minden jel szerint e folyamat újabb állomása lesz egy hónap múlva az önkormányzati választás –, amit ellenzéke természetesen a demokrácia felszámolásaként él meg, holott a húsz éve húzódó, az eredményes cselekvést számtalanszor bénító hatalmi harc lezárásának a következménye, amit látunk. Azzal, hogy egy egységes akaratú, szilárdan vezetett pártszövetség jutott alkotmányozó többséghez, eldőlt, hogy mely politikai erő formálhatja a maga értékrendje szerint véglegessé a rendszerváltozás ideiglenes világát, oldhatja fel az eddigi kétpólusú pártszerkezetben áthidalhatatlan konfliktusokat. Így hát lesz tavaszra új alkotmány, és újraépítik a magyar államot. Miért ne élne a visszafordíthatatlan változtatások végigvitelének esélyével a nemzeti önérdek képviseletét zászlajára tűző politikai tábor, amikor emberemlékezet óta nem volt ilyen lehetősége?
A jó kormányzás több a napi ügyvitelnél, az aktuális túlélőgyakorlat bemutatásánál. De hosszabb távon az Orbán-kormány sikere is azon múlik majd, hogy mit kezd a gazdasággal vagy az oktatás, az egészségügy átalakításával, a Himalája méretű adósságheggyel, az ingatag költségvetési egyensúllyal. Bajnai Gordon alatt az ország tényleges kormányzását átvették a nemzetközi szervezetek, megszűnt a költségvetési-gazdasági szuverenitásunk, csak az éppen esedékes megszorítások végrehajtása maradt a „nemzeti” kormány hatásköre. A Fidesznek hatalomra kerülve rögvest azzal kellett szembesülnie, hogy a távozó miniszterelnök hiánycélja rendkívüli beavatkozás nélkül tarthatatlan, ám ahhoz az Európai Unió – a jóindulatú olvasat szerint a görög hisztéria miatt – ragaszkodik. Orbán Viktor első, 29 pontos gazdasági akcióterve ezt az aknát hatástalanította, de a szocialista kormányok az elmúlt években ezekből számosat telepítettek, elég csak a devizahitelekre vagy a kórházi adósságokra utalni. A Simor András fizetéséből, a magyarországi bankok kivételezett helyzetéből és az újabb lakossági megszorításokból nem engedő IMF diktátumával való szembeszegülés az első száz nap legnagyobb horderejű eseménye. Ennek a küzdelemnek a kimenetele még nem dőlt el – ráadásul az nagyban függ a világgazdasági folyamatok alakulásától is –, de pontosan jelzi, hogy micsoda roppant feladattal kell megbirkóznia a kormánynak. És innen nézve egy kicsit érthető, hogy a miniszterelnök az általuk telepített aknák felrobbanásának szorító balliberálisoknak tett gesztusok helyett miért igyekszik inkább betonbiztos hátországot építeni, miért e lendületes térfoglalás.
A „gazdasági szabadságharc” még csak a partraszállásnál tart. Hosszú, eposzi küzdelmek jönnek. A társadalmi támogatottság a jelek szerint nem olvadt el a kormány mögül, pedig ez az első száz nap most valóban nem a százmilliárdos juttatásokról szólt. Talán az ország is érzi és érti, mindannyiunk érdeke, hogy a jelenleg egyetlen kormányképes erő ne valljon kudarcot.