Rejtőzködők, katonák

Sokakat megdöbbentő kijelentést tett Romsics Ignác történész nemrég egy televíziós interjúban. Az akadémikus találkozott olyan adattal, mely szerint a negyvenes évek végén bujkáló német katonák voltak Magyarországon. Szakály Sándor, a veszprémi Pannon Egyetem professzora úgy véli: kizárni semmit sem lehet, még ha kevés is az esélye, hogy ilyen hosszú ideig sikerülhetett elrejtőzniük nálunk. Ha olyan szolidáris, főként német ajkú közösséget találtak a menekülők, amelyik befogadta őket, hosszú ideig eltűnhettek a hatóságok elől, évekig megúszhatták a leleplezést.

Vajon bujkálhattak, tarthatták-e magukat akár egy-két évig is német katonák Magyarországon a második világháború befejezése után? Erre a vitatott kérdésre Romsics Ignác irányította rá nemrég a figyelmet. Az akadémikusnak vannak olyan értesülései, hogy a gellérthegyi sziklaerőd környékén húzta ki évekig pár német. A katonák állítólag a raktárakban maradt konzerveken, csokoládén éltek. Hogy mi történt velük, miután megtalálták őket, illetve milyen körülmények között fedték fel kilétüket, arról nem tudott bővebb információkkal szolgálni. A korszak elismert kutatója hangsúlyozta: egyáltalán nem tűnhet irreálisnak, hogy évekig megúszhatták rejtekhelyük felfedezését a német hadsereg tagjai.
Szakály Sándor szerint nem lehet kizárni, hogy a tengelyhatalmak veresége után még egy ideig kitartottak az országban német katonák, bár a kutatások ezt eddig nem támasztották alá. Már csak azért sem tartoznak a lehetetlenségek tartományába az ilyen feltételezések, mivel az Amerikai Egyesült Államok is évekig kereste túlélő katonáit Vietnamban. Holott ellenséges, idegen környezetben ennek még a dzsungelkörülmények között sem volt túl komoly valószínűsége. A történész szerint azonban olyan forgalmas helyeken, mint a Gellérthegy vagy Budapest körzete, nem túl valószerű, hogy néhány hónapnál tovább titokban maradhatott volna a katonák jelenléte.

Vidéken nagyobb esélyük lehetett

Az már reálisabb lehetőség, hogy olyan vidékeken huzamosabb ideig meg tudták húzni magukat, ahol szolidáris közösségre találtak. A népi németek által lakott tájékokon akár rokonokra is lelhettek. Ilyen környezetben módjuk nyílhatott arra, hogy hosszú ideig észrevétlenek maradjanak a hatóságok előtt. Feltűnést kevésbé kelthettek, hiszen nem volt ritka a hazai németség körében, hogy a magyar nyelvet nem beszélték magas fokon. A korszak neves szakértője azonban lapunknak emlékeztetett rá: mindennek a valószínűsége elég csekély, hiszen hatalmas kockázatot kellett vállalnia egy egész tágabb közösségnek, amely amúgy is a szovjet típusú bolsevik hatalom célkeresztjében volt. Sztálin kiadta az ukázt, hogy minden sváb németnek minősül, és ez a szemlélet, a német nevű polgárok üldözése uralkodóvá vált. Olyannyira igaz ez, hogy német hangzású nevű zsidó származású emberek sem lehettek biztonságban. Sokukat el is vitték kényszermunkára a Szovjetunió távoli részeire. Az sem jelentett mentességet, ha valaki éppen Auschwitzból szabadult. A magyarországi sváb helységekben bármennyire is segíthették a bujkálókat, maga a menedéket kereső is óriási kockázatot vállalt. Minél többen tudtak a jelenlétéről, annál nagyobb volt a veszély, hogy értesíthetik a rendőrséget, vagy kényszer hatása alatt felfedik a kilétét. Emlékezetes, milyen nagy sajtóvisszhangot kaptak 1945 folyamán azok az esetek, amikor bujkáló SS- vagy Wehrmacht-katonákat találtak az országban. A hivatalos propaganda folyamatosan hangsúlyozta, milyen veszedelmet jelentenek az ellenséges katonák a demokráciára.

Egyeseknek sikerült inkognitóban maradni

Mégsem tartozott a lehetetlenségek tartományába, hogy egyesek évekig inkognitóban tudjanak maradni, amit számos példa bizonyít. Az egyik leghíresebb precedens Francia Kiss Mihályé, aki több mint tíz évig tudott elbújni a hatalom elől új iratokkal az orgoványi pusztán, holott 1948 óta halálos ítélet várt rá mint az 1919-es kommünt és vörösterrort megtorló fehérterror egyik vezéralakjára. 1957-ben fogták csak el, s a népbíróság halálos ítéletét végre is hajtották rajta. Annak ellenére tették ezt, hogy 1919 után a bíróság egyszer már ejtette a vádat ellene. Ráadásul az inkriminált eseménysor óta majdnem negyven év telt el. Ide illik a másik híres szökevény, Gömbös Ernő esete is. A volt miniszterelnök, Gömbös Gyula fia, aki Szálasi szárnysegédje is volt, a népbíróság által kiszabott büntetését töltötte a szegedi Csillag börtönben. Egészen 1946. szeptember 19-ig, amikor is nem kis leleménnyel megszökött. A fegyintézet fala nem jelentett számára akadályt. Mint az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, Szakály Sándor által készített életpálya-interjúból kiderül, kificamodott bokákkal, gyalog jutott el Ausztriába. Az emberek többsége inkább szolidaritást vállalt vele és segítette, hol egy tányér étellel, hol szállással, vagy mindkettővel. Ahol megérezte, hogy bizalmatlanok és félő, hogy értesítik az ÁVO-t, onnan gyorsan továbbállt.
Horváth Sándor csendőr tiszthelyettes történetét is témába vágónak látja a Pannon Egyetem professzora. Az állítólagos háborús bűnöst, aki a vádak szerint kegyetlenül bánt a politikai fogvatartottakkal, több mint tíz éven keresztül rejtegette saját családja Hencidán anélkül, hogy ottlétéről a legszűkebb rokonságon kívül bárki tudott volna. Önként jelentkezett 1956 szeptemberében az ÁVH-n egy áprilisi kegyelmi rendeletre hivatkozva. Biztosították, hogy kegyelmet kapott, 1959-ben mégis kivégezték, pedig nem vett részt a forradalomban sem.

Kulcsszerepben a lakosság

Király Béla, a tavaly elhunyt tábornok megmenekülése rokon vonásokat mutat az iméntiekkel. A szovjetek fogságából azzal a módszerrel szökött meg Romániában, amelyet Lajtos Árpád volt vezérkari őrnagy talált ki, ám megvalósítani nem tudott. Király a vasúti vagon alját felfeszítve szökött meg. Erdélyből hazafelé végig segítették, ami nem volt veszélytelen. Segítőkészségükben szerepet játszhatott – bár kérdéses, az illetők tudták-e –, hogy Király Béla volt az első magyar honvédtiszt, aki Észak-Erdély és a keleti országrészek visszacsatolásakor átlépte a volt magyar–román határt.
A Magyarországra visszatérő emigránsok sem járhattak volna sikerrel, ha a lakosság cserbenhagyja őket. A Zákó András vezérőrnagy által 1948 végén megszervezett Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) aktív volt, az amerikai, angol, francia hírszerzéssel állt kapcsolatban. Ügynököket dobtak át a határon, hogy beépüljenek, híreket szerezzenek és beszervezzék a volt bajtársakat. Működött is a dolog, sokan többször jöttek vissza, és csak utána tudták őket elfogni. Voltak, akiket kivégeztek – esetleg azért, mert kapcsolatba kerültek az MHBK-val. Vitéz Tóth Károly emlékiratai nemrég jelentek meg, ő szinte gyermekkatonaként került hadifogságba. Az emigrációból hatalmas kockázatot vállalva jött haza több ízben a magyar katonai ellenállás tagjaként. 1956-os visszatérését követően tudta letartóztatni őt a kommunista diktatúra. Tíz és fél évet töltött a Kádár-rezsim börtöneiben.
Szakály Sándor úgy véli, a jelenlegi országhatárokon belül inkább csak az alföldi tanyavilág, a somogyi, zalai tavak, erdők, mocsarak vidéke vagy a Bakony, a régi betyárok kedvenc területei lehettek alkalmasak arra, hogy elbújhassanak idegen katonák. Ez is akkor kecsegtethetett sikerrel, ha a lakossági segítség megvolt. A történészprofesszor szerint élhetnek még olyan személyek, akik ismernek eseteket, amikor idegen katonák huzamosabb ideig ki tudták játszani a hatóságokat. Annyi év után jelentkezhetnének a szemtanúk, hiszen mára kockázat nélkül megoszthatnák történeteiket a nyilvánossággal.