Szűrös bunkó Párizsnak

Most a párizsi kormány szembesült azzal, hogy nem várt főszereplőként ő is részese lehet a kelet-európai problémának. És ez így lesz addig, míg az EU nem lesz képes átfogó, minden országra kiterjedő megoldást találni. Az unió talán most valóban foglalkozik a kérdéssel.

Még kisiskolás korom előtt valaki elhitette velem, hogy a tanintézetben a hanyag és rossz gyerekek érdemjegyül szűrös bunkót kapnak. Vajon mi lehet az? De hogy nem jó, abban biztos voltam. Eljött az első osztály, és nem találkoztam ilyen elrettentő osztályzattal, mese az egész. Franciaországot most viszont beállították a sarokba. Az ellenőrzőjében ott áll az intő. És ráadásul ott virít a szülői értesítőjén a szűrös bunkó. Sokan valószínűleg kéjes örömmel taglalják az eseményeket, amelyek után Párizs, e jó tanuló, a korábban többieket felső polcról kioktató is bűnhődésre ítéltetett. Ne tegyünk így, inkább nézzük meg, mi vezetett az iskolai fegyelemsértéshez, a nagy társaságban megszokott illemtan felrúgáshoz, már ha egyáltalán volt ilyen.
A múlt hét közepén az Európai Parlament a baloldali frakciók kezdeményezésére felszólította „Franciaországot és más államokat”, hogy hagyjanak fel a romák kitoloncolásával. Most Párizs is szembesülhet azzal, ha valami olyasmiben mondanak róla lesújtó ítéletet, amelynek vajmi kevés köze van a tényekhez. Mit lehet ilyenkor tenni? Vagy odacsapjuk a tükröt a falhoz, vagy elkezdünk kínosan, ügyefogyottan magyarázkodni a helyes értelmezésről. Párizs megpróbálja vegyíteni a kettőt: egyrészt az illetékes minisztere foghegyről odaszólt az Európai Parlamentnek, hogy szerinte túllépte hatáskörét, másrészt – kicsit megkésve – mindent megtesz a politikai tényezők és véleményformálók jobb tájékoztatásáért.
Nicolas Sarkozy francia elnök július végi grenoble-i bejelentésekor már tudni lehetett, hogy a közbiztonság megerősítésére szánt intézkedéscsomag egyes elemei ki fogják vágni a biztosítékot az emberbaráti érzelmeket hivatásszerűen gyakorló számos tisztségviselőnél. Mint azt láthattuk az ENSZ emberjogi bizottságában és az Európai Unió törvényhozásában is, ez a helyzet állt elő. Erre fel kellett volna készülni, ám Párizs – amolyan sarkozys módon, mintha valami tébolyult munkaverseny lenne – belevágott a területén lévő illegális táborhelyek felszámolásába.
Itt az első hiba. Tavaly Olaszország is megtette ugyanezt: a 250 ezres, főként romániai roma közösség alig ötöde maradt az országban. Használt a hazajutási támogatás és az illetékes hatóságok határozott fellépése azok ellen, akik törvénytelenül tartózkodtak az országban. Korántsem állíthatjuk, hogy Róma megtalálta a megoldást a romakérdésre, de a saját szempontjait nézve ideig-óráig letapasztotta a sebet. Ugyan némi enyje-bejnyében részesült az illetékes emberjogi aktivistáktól, de végül elfogadták az érvét, hogy ez belügy.
De hát hogy került Franciaország pellengérre, amikor a táborok felszámolására indított akció kezdete óta alig ezer romániai és bulgáriai roma hagyta el az országot? Egy évvel korábban, mindenféle nemzetközi tiltakozás nélkül több mint 11 ezer romániai és bulgáriai roma választotta az önkéntes hazatérést, természetesen élve a hazatérési és esetenként a „beilleszkedési” támogatással. Az idén hétezer roma kapott ilyen segélyt. A második hiba, hogy Franciaország nem hangsúlyozta eléggé az önkéntesen hazatérők túlnyomó számát, persze kis pénz hatására, azokkal szemben, akiket akaratuk ellenére valóban kitoloncoltak. Ilyen ezer esetben fordult elő.
Talán az olasznál ennyivel jobban hat, ennyivel hangosabb a francia értelmiség baloldali része. Sikerült fellármáznia a vidéket. Jól tudjuk, hiszen párszor már magunk is tapasztaltuk, ha külföldön panaszkodók meghallgatásra találnak, mi lesz belőle. Emlékezzünk vissza a zámolyi romák esetére, akik közül nem egy bűnöző volt, és akiknek a francia szocialista Jospin-kormány menedékjogot adott, és a magyar értelmiségiek által küldött köszönőlevélre. Álnaivan megkérdezhetnénk, hogy ők most hol élnek valójában, a francia társadalom oszlopos tagjává váltak-e megszabadulva az itthon fojtogató rasszista légkörtől? Egy-két kivétellel mindannyian hazatértek.
Jelen esetben is olyan szemenszedett hazugságok láttak napvilágot az európai sajtóban, hogy a francia hatóságok összefogdossák a romákat, vonatokon deportálják őket, sőt volt olyan magát újságírónak nevező személy is, aki egyenesen koncentrációs táborokról írt. De hát épp ez a cél: az emberekben feltámasztani a múltból származó félelmet, és ennek kiváltó okát rákenni a jobboldalra. Nem valami változatos technika, de 65 év óta bevált.
A múlt csütörtökön az európai szocialisták, a zöldek, a kommunisták szavazták meg a Franciaországot elítélő határozatot: ilyen labdát álmukból felriasztva is leütnek. Azért lenne egy kérdésem: ha jól tudom, az Európai Parlamentben a jobbközép néppártokat tömörítő frakciónak van többsége, például a Fidesz-képviselők a határozat ellen szavaztak, akkor miért voltak ilyen kevesen a jobboldalon a végelszámolásnál? Talán nem írta felül a testvérpárti elkötelezettséget a káröröm, hogy most Franciaországot leckéztetik meg? De vajon mi Franciaország bűne? Az olyannyira idézett 2004/38/CE határozat, amely az EU-állampolgárok szabad utazáshoz való jogot összegzi, tartalmaz egy cikkelyt. Mégpedig a hármasat, amely kimondja, hogy az adott állam megszorításokat hozhat, ha a közrendet, a közbiztonságot vagy a közegészségügyet veszélyeztetve érzi. Párizsban egyértelmű, ha valaki látott már ilyen cigánytábort, annak nem kell magyarázni az intézkedés jogosságát. Tömegével lehetne sorolni a példákat arra, hogy ezek a táborok valóban a bűnözés melegágyai: az ember- és gyerekkereskedelem, a prostitúció, a tolvajlás mindennemű iskolái. Az egyik újabb hiba, hogy nem kellett volna ilyen hangzatosan bejelenteni, hogy háromszáz tábort számolnak fel három hónap alatt.
Az Európai Bizottságnak az alapjogokért felelős biztosa, Viviane Reding szokatlanul kemény szavakkal ítélte el Franciaországot, teljes vállszélességgel kiállt a szabad utazási jogért. De nézzük meg jobban, kiket védelmez a biztos asszony? Európában él vagy 10-12 millió roma. Gyakorlatilag ennek az országnyi számadatnak csak parányi töredékéről beszélünk, akik amolyan modern kori népvándorlásszerűen ellepnek területeket, megsarcolják azt, majd továbbállnak. Franciaországban mintegy 15 ezerre teszik azoknak a romániai és bulgáriai romáknak a számát, akik engedély nélkül, többnyire koldulásból élnek a nagyvárosok környékén ilyen táborban.
Ha ehhez hozzáadjuk az európai városokban „gazdasági menekültként” élő külföldi romákat, akkor sem kapunk kétszázezernél nagyobb számot. Őket már „kiokosították”, az egyik államból a másikba mennek, most „franciából vissza olaszba”. Miért nem azoknak az alapvető, például az emberi élethez való jogát védi Reding biztosnő, akik otthon maradtak? Akik mindenfajta nehézség ellenére megpróbálnak a saját hazájukban megélni, boldogulni, azok nem méltók „jogvédelemre”, támogatásra? Nem kell nagyon megvakarni, és már látszik a seb: nincs olyan, hogy európai cigánypolitika. Az európai együttműködésbe felvettek milliós cigány lakossággal rendelkező országokat anélkül, hogy ezt a problémát nem csak az általánosság szintjén vitatták volna meg. Most a párizsi kormány szembesült azzal, hogy nem várt főszereplőként ő is részese lehet a kelet-európai problémának. És ez így lesz addig, míg az Európai Unió nem lesz képes átfogó, minden országra kiterjedő megoldást találni. Csak abban bízhatunk, hogy nemcsak elítélő határozatokra képes az unió, hanem most – francia nyomásra – valóban foglalkozik a kérdéssel.