Tükröt tudott tartani

Jimi. Így, egy m-mel, i-vel, nem ipszilonnal. Két m-mesből és ipszilonosból van rengeteg, jutott nekünk is, ugye – irgalmatlan magasságokban törte giccsbe páratlan hangját, mígnem egy golyó halántékon nem találta azon a szilveszteréjjelen.
De most nem a Jimmykre emlékezünk, hanem Jimire.
Hendrixre, a gitárosra, dalszerzőre, zenei forradalmárra, aki éppen negyven évvel ezelőtt halt meg tisztázatlan körülmények között – a legelfogadottabb nézet szerint saját hányásába fulladt bele, öntudatlan állapotában már moccanni sem tudott a londoni apartman padlóján.
Hősi halál? Aligha. Nem a hazáért adta, és nem is a vérét. Másrészt mégiscsak, hiszen hős volt, aki meghalt. Az első igazi gitárhős. Ritkán születő zseni, az amerikaiak (és angolok) Petőfije. Meg az egész nyugati világé. Nem sokkal jutott neki több, mint a segesvári hősnek: mindössze 27 év. Mielőtt azonban a petőfis párhuzamon némelyek felhorgadnának, hadd jelezzem: nem véletlen, hogy ma élő egyik legjobb herflisünk, Ferenczi György épp Hendrixen át jutott el Petőfihez. Ugyanaz a mentalitás, ugyanaz a tűz. Szabadság, szerelem – mellette pedig nagyon tudatos alkotás. Noha halála után a hetvenes évek fúziós jazz világa, aztán a nyolcvanas metál teppingtechnikái új irányokat, még virtuózabb játékmódokat szültek a hangszeren, szinte mindegy, hogy tizenhat éves kissrácról vagy agyonképzett jazzistáról van szó – Hendrix hivatkozási pont. Rockalapműveket írt, és szinte minden irányt kijelölt az utódok számára. Ő „fedezte fel”, hogy az erősítő alapzaja és a gerjedés nem kiküszöbölendő gond, sőt: részévé tehető a zenének. Beszélni tudott a gitárral. Utánozni a természetet, az embert, az elképzelt világűrt, a depressziót, a szerelmet. Tükröt tudott tartani – a leghagyományosabb értelemben véve volt tehát művész. Minden manír nélkül – méltatlanul alábecsült énekstílusában is ez a legborzongatóbb: a kendőzetlen, őszinte egyszerűség. Eközben a gitárral földön túli szférákba merészkedett. A földi és földöntúli közötti feszültség – ez az, amitől robban a zenéje. Az üzenet, hogy nincsenek határok, hogy mindent szabad. Mára persze ezt a mottót minden középszerű alak is zászlajára biggyeszti. Nyugodtan röhögjünk rajtuk. Mindent ugyanis csak annak szabad, aki meg is tudja valósítani azt a mindent. Hendrix képes volt rá.

A szerző a Heti Válasz munkatársa