Vacsora Putyinnál

Vlagyimir Putyin az idén is szakított arra időt, hogy találkozzon az ismert Oroszország-szakértőket, közéleti személyiségeket és újságírókat – köztük lapunk külpolitikai rovatának vezetőjét – tömörítő Valdaj Klub külföldi tagjaival. A kelet-szibériai körútról éppen visszatért orosz kormányfő Szocsiban háromórás vacsora keretében beszélgetett az exkluzív klub résztvevőivel, akik előtte már az Onyega-tavon hajókázva vitatták meg a világpolitika változásait, majd Szentpéterváron és Moszkvában zárt körben beszélgettek az orosz elit befolyásos döntéshozóival.

A Valdaj Klub
„Aligha jutottam volna el e kezdeményezés nélkül Oroszországnak olyan eldugott zugaiba, mint tavaly Jakutföld vagy most Karélia kis szigetei. De az Oroszországgal foglalkozó kollégákkal sem tudnék rendszeresen találkozni s eszmét cserélni. A Valdaj Klub betekintést enged a kulisszák mögé, s az új információk tudatában még inkább megfogható Oroszország ellentmondásossága” – fogalmaz Michael Stürmer, a Die Welt vezető újságírója. Máshonnan közelít Samuel Charap, az Amerikai Haladásért Központ vezető elemzője. Mint fogalmaz, tartja magát annyira hozzáértő szakértőnek, hogy el tudja választani az országimázs-építést a valódi információktól. „Ezek a találkozók betekintést engednek a fejekbe, így jobban megértem a folyamatokat, ezért elemzőként sokat nyújt ez a pár nap” – húzza alá az amerikai kutató.
A 2004 óta működő Valdaj Klub célja, hogy az Oroszországgal foglalkozó kutatók, újságírók és közéleti személyiségek kicseréljék nézeteiket, s ami a legfontosabb, első kézből kapjanak információkat az országot érintő legfontosabb kérdésekben. A RIA Novosztyi hírügynökség, az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács, a Russia Profile, a Rosszija v Globalnoj Polityike nevű folyóiratok, valamint a The Moscow News szervezésében az első találkozó helyszínéről, a Novgorod melletti festői tóról Valdaj névre keresztelt nemzetközi vitafórum tagjai közt legnagyobb számban az amerikai és brit szakértők vannak, mások mellett Richard Pipes, a Harvard Egyetem professzora, Clifford Kupchan, az Eurasia Group kutatási igazgatója, a New America Alapítány brit munkatársa, Anatol Lieven; őket követik a nyugat-európaiak, köztük a Francia Tudományos Akadémia örökös tagja, Héléne Carrére d’Encausse vagy a Német Külpolitikai Tanács keleti szekcióját irányító Alexander Rahr. Régiónkat egy cseh és egy szlovák, valamint három lengyel meghívott, köztük a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, Adam Michnik mellett immár második alkalommal egyetlen magyar résztvevőként Stier Gábor, a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője is képviseli. (MN)

Szentpéterváron a világ hatalmas tátongó lyukká válik, amelyben pusztító vihar tombol, s mindent mozgásba hoz. Nagy Péter városába érve Vladimir Fédorovski orosz származású regényíró és esszéista sorai villannak fel az emlékezetemben, s magával ragad a Nyevszkij proszpekt forgataga. Nagy dolog a modernizáció – az egyre-másra felbukkanó darukat, az új épületeket, a növekvő forgalmat látva félteni kezdem a régi Pityert, a város Moszkvához képest emberléptékű báját. Hiába, nem igazán szeretem a megapoliszokat. A Néva felé közeledve azonban kezd megnyugodni a lelkem. A nagy rohanásban is rendületlenül áll az időt egy pillanatra megállítva a Kazany- és a Megváltónak szentelt székesegyház, négy lovas szobrával az Anyicskov híd, a Katalin-csatorna vizén játszadozva csillan meg a napfény. Rastrelli európai stílust bizánci hagyománnyal ötvöző palotái ugyanúgy terpeszkednek, mint kétszáz éve. Felvillan az Admiralitás csúcsos tornya, a Téli Palota, a Péter-Pál-erőd s a folyót szenvtelenül néző egyiptomi szfinxek. Talán nem véletlen, hogy Putyin régi fényét és presztízsét egyre inkább visszaszerző szülővárosában kezdik meg maratonijukat a „valdajosok”. Hiszen idén arra keresnek választ, hogy merre forduljon a feltörekvő Ázsia és a hanyatló Európa között új utat kereső Oroszország. Ehhez az alaphangot megadja a nacionalizmust és a bezárkózást jelképező Moszkvával szemben a nyugatos irányt szimbolizáló Szentpétervár, Oroszország Európára nyíló ablaka.

A kikötő vizén a naplemente csokorba gyűjti a mandulazöldtől az égszínkékig Szentpétervár összes színét. Fedélzetén mintegy száz szakértővel az öbölből méltóságteljesen úszik ki hatalmas testével a Kronstadt, s Európa legnagyobb tavai, a Ladoga, majd az Onyega felé veszi az irányt. A 210 kilométer hosszú, 130 kilométer széles, helyenként 225 méter mély Ladoga-tó a föld 15 nagy édesvíztartalékainak egyike, ahova 32 kisebb folyó ömlik, vizét azonban csak a Néva vezeti le. A tó ekkor még csak méreteivel lepi meg a társaságot, s készségesen enged át az Onyega-tó felé, hogy az információktól és a jófajta vodkától szédelgő fejeket kiszellőztethessük Karélia gyöngyén, a fatemplomairól híres Kizsi szigetén. Ez a szabadtéri néprajzi múzeum mintegy háromszáz évvel röpít vissza az időben, megvillantva az orosz népi kultúra mélységeit. A Kronstadton ismét az orosz helyzet kerül a középpontba, amely többek szerint ismét kezd olyan ingatag lenni, mint a föltámadt viharban billegő hajó. Visszafelé ugyanis a Ladoga-tó már haragosabb arcát mutatja. A kapitány szerint szó sem lehet arról, hogy meglátogassuk a csodás Valaam szigetet, hiszen elég a tó szélén elcsorogni a Néváig. A kétkedőknek csattanós választ ad a Ladoga-tó, amelynek többméteres hullámai úgy dobálják a hatalmas hajótestet, hogy röpül minden, ami a fedélzeten nincs lekötözve. A pincérek testükkel fedezik a porcelánokat, nem sok sikerrel. Az étterem a vihar csendesültével úgy néz ki, mintha bankett helyett randalírozó futballhuligánok szórakoztak volna ott. A társaság egy része további vodkákkal próbálja megnyugtatni a háborgó gyomrokat, aminek következményeként egy idő után már nem lehet tudni, hogy mi miatt is kell levegőzni a fedélközben. S miközben az egyik bárban orosz és brit történészek vitáznak Sztálin megítélésén, a másikban második világháborús dalokat játszik a zenész. Köztük harcos ukránként Bandera-nótákat is. Mivel nem ismerem, megkérem, hogy a Fekete szemek előtt játssza el ezt még egyszer. Rossz ötlet. „Tudja, milyen dal ez?! Talán nem kéne ezt dudorászgatni!” – józanít ki egy pillanat alatt egy vizespohár vodkát kínálgatva két szigorú arcú úriember.

A „tengeri” megpróbáltatások után jó ismét kikötni Szentpéterváron. A híres Szmolnijban Valentyina Matvijenko kormányzó meggyőzően igyekszik népszerűsíteni városát. Megtudhatjuk, hogy Szentpétervár mindenben a legjobb, egyébként őt még választották, de a kinevezéses rendszer jobb, mert kiszűri a felelőtlen ígérgetőket és a népet megtévesztő alkalmatlanokat. Kifelé menet még megcsodálhatjuk Rastrelli fő művét, a Szmolnij-kolostor katedrálisát, s a barokk és a bizánci hagymakupolák mesteri összeházasítása láttán valahogy magától értetődő a válasz az előző négy napban oly hévvel tárgyalt kérdésre. Oroszország európai választása, a keresztény kultúra e két bástyájának közeledése ma éppoly természetes és szükségszerű, mint háromszáz éve volt.

A modernizációra a Szentpétervárt Moszkvával s immár Nyizsnyij Novgoroddal is összekötő, bolygónk leggyorsabb madaráról, az orosz sztyeppeken élő, háromszáz kilométeres sebességgel repülő vándorsólyomról elnevezett új szupergyorsvonat ad jó példát. A Németországban gyártott, jó egy éve futó Szapszan minden igényt kielégít – a szalonokban van tévékészülék és internet, a menü pedig semmivel sem roszszabb, mint egy étteremben –, s a két megapolisz közötti 650 kilométeres utat a korábbi nyolc helyett mindössze 4,5 óra teszi meg. Az sem utolsó szempont, hogy olcsóbb, mint a repülőgép. A 2020-ig szóló fejlesztési tervek további városokba is elröpítenék a Szapszant, így a 2014-és téli olimpia városába is. Moszkva és Szocsi között a Szapszanok 15 óra alatt teszik majd meg az utat. Az ablak előtt elvonuló, szebbnél szebb tájak sem takarhatják azonban el, hogy Oroszország nem ilyen. Ez csak a kirakat, a szabályt erősítő kivétel. Szentpétervár és különösen Moszkva lüktetése, szédítő tempójú fejlődése nem nevezhető általánosnak. A „glubinka” (vidék) és e megapoliszok között hatalmas a szakadék. Mint ahogy egyelőre az orosz államvasutakat sem a Szapszan technológiája és kényelme jellemzi.

Moszkva központja azonban kétségkívül elkápráztat. A városra nehezedő fullasztó füstködöt elvitte a szél, s immár teljes nagyságukban látszanak a földből gombamód kinövő hatalmas felhőkarcolók. De e látvány árnyékában is ott a válság. Néhány megaberuházás ugyancsak lelassult, s hiába épülnek a többszintes közlekedési csomópontok, Moszkva egyre élhetetlenebb. S részben éppen az itt összpontosuló tőke, a sok pénz öli meg. Megszámlálhatatlanul futnak az utcákon a legdrágább autócsodák, közlekedni azonban nem lehet. Az infrastruktúra nem tud lépést tartani az egyének gazdagságával, a város fulladozik, s metró nélkül bizony ki is lehelné a lelkét. Főképp liberális értelmiségi körökben közben azon keseregnek, hogy hiába a Starbucks hálózata, az elegáns divatházak sora, ha még tüntetni sem lehet. Tény, hogy a másképp gondolkodók gyülekezési helyét, a Triumfalnaja teret átépítés miatt hirtelen lezárták, de az is igaz, hogy a maroknyi ellenzék még Moszkvát sem tudja megmozgatni, vidéken pedig nem is nagyon tudnak Kaszparovékról. Azért a plázákban sétáló fiatalokkal elbeszélgetve megint csak nem kérdés, merre kell vennie az országnak az irányt. Ez a szabadságban felnőtt nemzedék már európai módon él és gondolkozik. Átvette a nyugati tempót az ország elitje is. Nem beolvadni akar a Nyugatba, hanem integrációt, mélyebb, hatékonyabb együttműködést a Nyugattal.
n
Oroszország egyik közelgő erőpróbája s kiugrási lehetősége is a 2014-es szocsi téli olimpia. Itt, a Fekete-tenger partján lévő üdülőhelyen fogadja a különgépen iderepített csapatot az ország erős embere. Mert bár Vlagyimir Putyin most csak kormányfő, befolyása elvitathatatlan. A Rusz nevű szanatórium főépülete a nemesi udvarházak mintájára még 1954-ben épült. Az előtérben várakozó elemzők nemzetenkénti megoszlása jól jellemzi az orosz érdeklődést is. A legnagyobb becsben továbbra is az amerikaiak állnak, míg Európából a németek. Az „öreg kontinens” súlya egyébként itt is érezhetően csökken, s mindinkább az érdeklődés előterébe kerülnek a kínaiak. Moszkva és Varsó viszonyának oldódását mutatja, hogy a lengyelek öt nemzet „zászlaja” alatt futva komoly lobbit alkotnak. Már este hét felé jár, amikor megbolydul a méhkas. Az emeletre invitálnak, s mindenki megnézi az ültetési sémát. A nyári meleghez illő, sportosan elegáns világos zakóban megérkezik Putyin is. Sztolicsnaja carszkaja vodkával köszönti a vendégeket, s elébe vágva a bírálatoknak, kijelenti, elégedett a modernizáció tempójával, s a XX. század elejének nagy reformátorát, Pjotr Sztolipint idézve előrevetíti azt is, hogy Oroszország megfontoltan, lépésről lépésre fog haladni. Érződik szavain, hogy sok megrázkódtatást megért generáció tagjaként mindennél többre becsüli a stabilitást. Az orosz stílusban összeállított menü gyorsan oldja a hangulatot. A félbevágott főtt tojásba tálalt ikrát s a kis rákocskákat szibériai pelmenyi, majd ízlés szerint orosz marhasült vagy fekete-tengeri hal követi, desszertként pedig pétervári fagylalt és aprósütemények zárják az étkezést. Mindehhez a poharakba elzászi rizling és kaliforniai pinot noir kerül. Putyin a tőle megszokott stílusban színes anekdotákkal, árulkodó történetekkel színezi válaszait. A kritikákat hallva felveszi a kesztyűt, harcos alapállásba helyezkedik, hibát nem ismer el, naprakészen felkészült, s elismerésre méltóan riposztozik. Igazi nehézsúlyú politikusként a korábbi évekkel ellentétben immár kerüli a személyes kontaktust az auditóriummal. Ebből a szerepből talán csak egy pillanatra esik ki, amikor a Magyarországon állítólag kialakuló putyinizmus kérdését vetem fel, a valódi putyinizmus lényege felől próbálva érdeklődni. Putyin felélénkülve érdeklődik e bírálatok mibenléte felől, jót kacag azon, hogy követői lennének, s elégedetten hátradőlve ismét visszazökken a régi kerékvágásba, s magabiztosan ecseteli a kétoldalú kapcsolatok jövőjét, optimistán és elismerően nyilatkozva az új magyar kormány konstruktív hozzáállásáról. Sorjáznak a kérdések, s a kormányfő három órán keresztül állja a sarat. Mikor úgy érzi, minden üzenete ült, udvariasan megköszöni az érdeklődést, s elviharzik. A teremből kilépő vendégeket már várja a részletek iránt érdeklődve a sajtó. Sok idő azonban nincs, hiszen közel a lapzárta, a „valdajosokra” ráadásul még egy két és fél órás repülőút vár az éjszakában Moszkváig.