Van képük képtelen válaszokat adni

Immár negyedik éve tart a vizsgálat a 2006. őszi véres események ügyében. Lassan Kafka A perének modern változata ez: mintha senki sem tudná, vagy akarná tudni, mit is vizsgál és nyomoz tulajdonképpen.
A bökkenő ott van, hogy beidézik a különböző szintű felső vezetőket, akik vagy elmennek, vagy nem, vagy emlékeznek valamire, vagy nem, esetleg egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek, és marad az ossziáni köd. De a bizonyítási kényszer, az ártatlanság vélelme sokat hangoztatott jogi idoljai mellett a fegyveres erőszakszervezetek tagjai által elkövetett törvénysértések egészen más optikán át vizsgálandók. A szolgálati szabályzat megsértése, függelemsértés, parancs be nem tartása, hatáskörtúllépés stb., ügyekben azonnali hadbírósági eljárás indul, ami viszont a dolog természetéből következően igen rövid lefolyású, mert jogilag könnyen áttekinthető eset.
A fegyveres testületek szerte a világon hierarchikus felépítésűek. Itt minden parancsra történik és a parancsok kiadásának joga a szolgálati elöljáróé, akinek szintén vannak a hierarchikus rendszerben elöljárói. Behívatjuk a hadbíróságra – teszem azt – Lovász László lovas rendőr őrmestert, ahol a vizsgálóbíró megkérdezi: „Ugyan miért kezdett el egy kies októberi délután kivont karddal hadonászva vágtázni a Madách téren, kardlapozva a tömeget?” A válasz csak egy lehet: „Parancsra!” „És ki adta ki a parancsot?” „Nem emlékszem, nem tudom, nem ismertem.” „De hát ön nem is ismerte, ismeri a szolgálati elöljáróját? Vagy bárkitől, aki éppen arra jár, elfogad és végrehajt parancsokat?” Ez őrületes függelemsértés, minimum azonnali lefokozás, kirúgás a rendőrségtől, szolgálati idő be nem számításával minden nyugdíjkedvezmény megvonása stb.
A másik, és hihetőbb válasz Ló Lajos őrnagy úrtól. Helyben vagyunk akkor, behívjuk Ló Lajost. „Volt önnek joga saját hatáskörben intézkedni, vagy ön is parancsot kapott? Ha saját hatáskörben intézkedett – mint alegységparancsnok –, civilek fölösleges veszélyeztetése, népellenes bűncselekmények stb. miatt, azonnal vádat emelünk ellene, és példás büntetésben részesül. Ha parancsot kapott, akkor kitől?” És így tovább… Vagy: behívatom Egyszeri Elek rebiszes közrendőrt; mondaná meg, miért nem viselt azonosító számot. Elfelejtette, leesett stb. válaszra behívatjuk a parancsnokát és felelősségre vonjuk, hogyan engedte ki az előírást megszegve emberét (embereit) bevetéskor az utcára, hiányos felszerelésben? Ha meg azt vallja, hogy Kétszeri Károly szakaszparancsnok utasítására, akkor behívjuk és megkérdezzük Kétszeri Károlyt, miért nem tetette föl beosztottjaival az azonosítókat. Ha ő erre Háromszori Henrik műveleti törzsfőnök parancsára hivatkozik, behívatjuk, és föltesszük Háromszori törzsfőnök úrnak ugyanezeket a kérdéseket. A helyzet és a vizsgálat a továbbiakban ugyanaz, mint az előző esetben, és a piramis csúcsa innét már csak egy lépés megint.
Ha pedig valaki félelemből, pénzért, nyugdíját féltve, akármiért magára vállal minden felelősséget, mondjuk úgy középvezetői szinten, őt olyan példás letöltendő börtönbüntetéssel, nyugdíjelvonással kellene „jutalmazni”, hogy minden társának elmenjen a kedve a hazudozástól és a falazástól. Tudom, a hadsereg, rendőrség kötelékeiben a bajtársiasság, szolidaritás, az árulók kiközösítése szinte alapérték, és ez talán így is van jól. De a bajtársiasságnak is van egy határa: vérgőzös, szadista, a saját hazájának zászlaját, amire fölesküdött, lábbal tiprókat nem illeti meg a bajtárs név és státus; legyen az sokcsillagos parancsnok vagy közlegény.
A fegyveres testületek soha és sehol a világon nem demokratikus felépítésűek. (Kivétel az 1918–1919-es katonatanácsok létrejötte, és működésük a kommün alatt az ismert és gyászos eredménnyel.) De ami ennek a struktúrának a hátránya (mármint a demokratikus döntések hiánya) az másrészről az előnye is. A világos hierarchikus struktúrának, a szolgálati út egyértelműségének köszönhetően minden végrehajtott cselekedetnek egyértelműen dokumentált gazdája kell legyen, illetve a végre nem hajtott parancsról rögtön megállapítható, hol melyik szinten akadt el. Ez a szolgálati útból következik.
Egy hadbírósági eljárás során (a rendőrségi ügyek is ide tartoznak!) olyan válaszok, mint az „Én nem tudom, valaki mondta, nem emlékszem stb.” teljességgel elfogadhatatlanok. Ezek felérnek egy beismerő vallomással. A katonának mindig tudnia kell, kitől kapott parancsot, és mit tett a parancs teljesítése során. Civil hasonlattal élve, ezek a válaszok olyanok, mint amikor egy műhibaperben a sebész arra a kérdésre, felvágta-e akkor a páciens hasát?, azt válaszolja: talán.
Kinek a parancsára deszkázták be a Rádió belső udvarára nyíló ablakokat, kinek a parancsára rángattak ki békés embereket sörözőkből, preszszókból, és verték össze őket, kik taposták meg a magyar zászlót; mindezen kérdések megválaszolásához, mint az a fent leírtakból is világosan látszik, nem kell négy év vizsgálódás, sőt talán négy nap sem, valószínű egy hosszú délelőtt elég lenne az igazság kiderítéséhez.
Hogy a fegyveres testületek hierarchikus felépítéséről, a szolgálati út fogalmáról tájékozatlan civil közvéleményt miért kell, és meddig lehet nyomozósdival, bizottságosdival stb. etetni, Kristóf Attila szavaival élve, én nem tudom…

A szerző tartalékos százados