Boldogkőváralja mellett, kora délután szálltunk le buszunkról, s az első kilométereket aszfalton megtéve indultunk el a csereháti szakaszon már látott várhoz. A falu melletti dombon emelkedő erődítményhez kicsit le kell térni a kékről, de megéri, a 600 forintos belépő szerintünk már kevésbé – nem is fizettük ki, kívülről is elég szépnek találtuk. Boldogkő vára egyáltalán nem romos, jellegzetessége és ékessége, hogy egy hatalmas andezittufa tömbön áll. Sziklás oldalát nyugvó oroszlánnak is mondják (távolról nézve mutat ilyen formát), szájánál ereszkedtünk le a faluba, majd fordultunk észak felé.
Tíz kilométeren át a Boldogkőváraljai-patak folyamatosan változó, szép völgyét követtük. Arkáig a műúton mentünk, majd egy faluszéli szilvafánál beljebb tértünk az erdőbe, ahol mohás sziklák és a gyertyánosok keretezték a patak medrét. Többször átkeltünk a vízen a kellemes, egyenletes szakaszon. Így értünk Mogyoróskára, ahol az esti programra gondolva növeltük táskánk súlyát egy üveg borral, amit a falu fölött emelkedő regéci várig vittünk. Ez már jóval szélesebb, de jóval romosabb is, mint a boldogkőváraljai, bár az utóbbi években megkezdték feltárását és egyben megóvását is. Sötétedéskor értünk ide, így a remek kilátást a települések fényei tették még szebbé. A XVII. században császári parancsra felrobbantott vár bejáratánál lévő famenedéknél telepedtünk meg, remek szálláshelynek tűnt.
Egészen addig, amíg éjszaka el nem kezdett esni az eső, amit a szél be-befújt fekhelyünkhöz. Ez még a kisebbik nehézség volt, de reggelre sem állt el, így indultunk útnak, s értünk két kilométernyi ereszkedés után Regécre. A boltban megörültünk a friss pékárunak (egy kutya is nekünk, de szerencsére csak a falu széléig követett), majd az erdőbe érve 25 kilométert gyalogoltunk úgy, hogy nem érintkeztünk a civilizációval. Azért látni- és ennivaló volt bőven: az erdő már önmagában is gyönyörű errefelé, a sziklák közül a Kemence-kő és a Pengő-kő kiemelendő, de sokszor színesítették az utat a különböző formájú kövek, elhaladtunk két erdészház és két forrás mellett, s többször botlottunk szedresekbe, amelyeket nem hagytunk érintetlenül. Az eső délutánra elállt, de az ég felhős maradt, így a kilátópontokhoz nem tértünk ki, s csak a Makkoshotyka előtti út sárossága miatt bosszankodtunk.
Hotykán előbb a kocsmában szívtunk egy kis faluhangulatot (meg némi dohányfüstöt), majd a Meczner-kastély és -kápolna mellett elhaladva folytattuk utunkat kelet felé. A következő célt az innen tíz kilométerre lévő, Bányi-nyereg jelentette, ebből a távból két pont emelendő ki. A hármat mentünk a tízből, mire a Cirkáló tanyához értünk. Mi csak a kutyával találkoztunk, de állítólag egy család télen-nyáron itt, az erdő mélyén él, állatokat tenyésztve, kecsketejet és sajtot is lehet venni tőlük. Újabb három kilométer a Rákóczi-fa, a terebélyes tölgyet úgy lehet illetni, mint egyes nagymamákat: öreg, de szép és jól tartja magát. Amikor a Sátoraljaújhely melletti nyeregnél pecsételtünk, már sötétedett, ideje volt letáborozni, csak éppen vizünk nem volt estére. Szerencsére bevitt Rudabányácskára egy épp arra járó autós, majd visszahozott. Egy gyors táborhelykeresés után már forrt is a víz a vacsorához egy olyan tisztáson, ahonnan a Sátoraljaújhely feletti Magas-hegy kivilágított kilátójára volt rálátásunk.
Reggel esőben indultunk el a szomorú arcát mutató erdőben. Vágáshutára érve szabadon lévő kutyák jelentettek izgalmat, egy útszéli szilvafa pedig „izgalmat”. A helyi kocsmáros épp reggelijét fogyasztotta, mikor odaértünk, majd a továbbra is ömlő esőben indultunk tovább a Zemplén legészakibb része felé…
(Folytatjuk)
origo.hu
Újabb elképesztő részletek derültek ki az alsónemesapáti horrorbalesetről
