Szerda reggel ennyi volt Magyarország lakossága. Legalábbis a Hungarométer szerint, amely az interneten folyamatosan mutatja a születési és halálozási adatokat. Tízmillióan sem vagyunk már. És nem szólaltak meg a szirénák, nem állt meg az élet, az emberek közönyösen vették tudomásul, ha egyáltalán hallottak róla. Ha volt olyan kegyes valamelyik televízióállomás, bemondta a kis színesek között, azután, hogy láttuk, amint az anyja által magára hagyott kis panda először iszik cumisüvegből.
Valahogy a magyarokat nem izgatja, hogy száz év múltán beszélik-e még azt a nyelvet, amit olyan zengzetesen forgatott Vörösmarty Mihály, Arany János vagy a lét és nemlét igazságainak megfogalmazásában mester József Attila. „Fogyik a magyar!” – rikkantják a humor szánalmasai, és azt hiszik, marha szellemesek. Közönséget is találnak hozzá, és egymás térdét csapkodják a röhögéstől, hogy ugyanis fogy a magyar, bruhaha! És nevet rajta az a sügér is, akinek sírnia kellene. A hetvenes évek legtöbbször kifigurázott alakja Fekete Gyula, az „agyalágyula” volt. Fekete és még néhány elszánt népi író jelezte a magas halálozás és az alacsony születésszám veszélyét. Hatalmas vita kerekedett Fekete Gyula „Éljünk magunknak?” vitaindítójából, amelyben összecsaptak a családosok, a gyerektelenek meg az egykézők. Az utóbbiak „levéltetveknek” címezték a másik tábort, mondván, sok a gyerek. A nagycsaládok meg önző „kicsi vagy kocsi” pártiaknak a gyerekteleneket. Komolyan összevesztek azon, hogy érdemes-e szülni annak, aki nem tud később narancsot meg banánt adni a gyerekének, s mi van, ha csak almára telik. A narancs és banán abban az időben a jólét jelképe volt, aki Bécsbe ment, hozott egy kilót mutatóba.
Hol van már ez a vita? Bár két konkrét haszna volt. Az egyik, hogy a töménytelen abortuszt először lehetett demográfiai mínuszként elemezni egészségügyi probléma helyett, a másik pedig, hogy bevezették a gyermekgondozási segélyt. Semmi nem segített, a gyes csak előre hozta a szülési időpontokat, viszont hatalmas lehetőséget adott a nők kezébe. Három évig otthon lehettek a kisbabájukkal. Sajnos az a generáció, amelyik ezt élvezhette volna, maga is bölcsődés, napközis és tanulószobás volt, majd irány továbbtanulni, dolgozni. A gyesneurózis néhány év multán bevonult a női betegségek sorába. Kötetekre rúg a népességfogyás okainak keresése. Csak mostanában sikerült kimondani, hogy a magyar nemzetnek is van kollektív tudattalanja. S ebben a mélyen eltemetett tudattalanban ott van Mohács, 1848, Trianon, a vesztes háborúk, a Rákosi-korszak, a kitelepítések, az orosz megszállás, 1956 megtorlása, a rendszerváltás hozta csalódás. Ott van az identitásában megrendült nemzet, a távlatok hiánya, a bizonytalanság.
Pedig a magyar kormányok a környező országokhoz képest rendesen költenek családtámogatásra. Az idén mintegy 461,8 milliárd az előirányzott támogatás összege. Az összeg a GDP 2,8 százaléka, és mégsem mondhatni, hogy a különböző pótlékok és segélyek emelik a szülési hajlandóságot. A kormányok annyiban tehetetlenek, hogy a népesedést ösztönző intézkedések sokára érnek be, míg egy melléfogás tönkretehet minden jó szándékot. A legfontosabbat nem tudják megoldani, a választás lehetőségét. Hogy aki a gyermeknevelésben akar kiteljesedni, tehesse, és ne legyenek filléres gondjai. Aki pedig a karriert választja, tehesse lelkiismeret-furdalás nélkül. Csakhogy nálunk a család két keresőre épít. És a közhangulat nem gyerekszerető.
Két apró, de nagyon jellemző példa: részmunkaidőről harminc év óta csak beszélnek, az aluljárók gyerekkocsirámpáiról viszont már nem is beszélnek. Ezért tüntettek például a babakocsival közlekedő anyukák a múlt héten. Lázba jött tőle valaki?
origo.hu
Így született meg a rendszerváltoztatás legendás beszéde 1989-ben
