A rossz paradigma fogságában

Gazdasági és társadalmi vergődésünk nem valamiféle kisiklás eredménye, például a Medgyessy- vagy Gyurcsány-kormányok túlköltekezése, amelyet a helyes útra – mondjuk a Bajnai fasorra – való visszatéréssel korrigálni lehet, hanem egy gyökeresen téves paradigma követése. A hagyományos magyar gazdaságpolitika paradigmája a felzárkózást a külkereskedelemre építi, a külkereskedelemre épített gazdaság tőkeigényét pedig a külföldi tőke – beleértve a külföldi hitelt – hivatott fedezni.
Bár a felzárkózás tényezők sokaságából áll össze, gazdasági értelemben a szokásos mutató az egy főre jutó GDP. Amellett, hogy a mutató alakulása egyáltalán nem egy sikeres felzárkózási pálya ívét tükrözi, a szám két egymástól gyökeresen eltérő világ, a multik és a honi gazdaság világának egyvelege. A szám azonban egy sor további mutató – például a költségvetés hiányának, az újraelosztás vagy a K+F-re fordított források mértékének – része. A gazdaság elemzése és az elemzésre épített gazdaságpolitika egy olyan valósággal foglalkozik, amely nem is létezik, mert két valóság van, és a kettőnek nincs közös nevezője. Persze minden piacgazdaság sok rétegből áll össze, de a magyar gazdaság dualitása, az éles, gyakorlatilag áthidalhatatlan törésvonal, amely elválasztja a honi ipart, mezőgazdaságot és szolgáltatásokat a multik világától, szélsőséges. Az áthidalhatatlan gazdasági törésvonal aztán áthidalhatatlan társadalmi és politikai törésvonalat eredményez.
Mivel magyarázható a kettészakadás? A magas újraelosztással és a krónikus költségvetési hiánnyal, ami elszívja a honi beruházásokhoz szükséges forrást? A hazai beruházások kiugróan magas tőkeköltségével? Vagy azzal, hogy forrásainkat aránytalan mértékben a paradigma szolgálatába állítottuk? Mi okozza a magas újraelosztást és költségvetési hiányt? A politika felelőtlensége vagy az alulfoglalkoztatottság, a magyar gazdaság megroppant teljesítőképessége? Mivel magyarázzuk ezt a megroppanást, ezt a kiugróan magas alulfoglalkoztatást, ha csak nem a duális gazdaság kialakulásával?
A külkereskedelemre épített magyar paradigma valójában nem a külkereskedelemre, hanem a bérmunkára épül, és ebből ered a kettősség lényege. Miközben a magyar külkereskedelem a GDP 170 százaléka, szemben az exportbajnok német 79 százalékkal, a magyar export importtartalma 80-82 százalék, szemben a német 38 százalékkal. Gyakorlatilag a hatalmasnak látszó magyar exportnak édeskevés a magyar tartalma; a bérmunkán kívül és a bérmunka díján kívül a leányvállalat által megtermelt jövedelemből szinte semmi nem marad a magyar nemzetgazdaságban, ha a támogatások és kedvezmények mértékét is figyelembe vesszük. A paradigma elégtelen teljesítőképességét jól tükrözi a fizetési mérleg „külföldi tulajdonosi jövedelem” sora, amely szerint a külföldi tulajdonosok évente mintegy 4500 milliárd forintot vonnak ki az országból. A stratégiát akkor lehetne sikeresnek tekinteni, ha a külkereskedelmi mérleg többlete ezt az összeget legalább fedezné, de 2000 óta a mérleg és a kifizetett külföldi tulajdonosi jövedelem fedezet helyett egy 26 000 milliárd forintos deficitet halmozott fel. Még a kimagaslóan sikeres 2009-es külkereskedelmi mérleg közel ezermilliárd forintos többlete is csak a fizetett külföldi tulajdonosi jövedelem negyede volt. Mindaddig tehát, amíg a külkereskedelmi mérleg többlete nem éri el a jelenlegi szint négyszeresét, a paradigma adósságtermelő. Elképzelhető a fiskális és a monetáris politikának egy olyan kombinációja, amely egy ilyen mértékű növekedést eredményezne? Hosszabb távon, a paradigma gyökeres átalakításával igen, de a külföldi tőkével jelenleg előállított export szerény honi tartalmának értéke nem képes a fogyasztás drasztikusan megnőtt importtartalmát és a külföldi tőke árát fedezni.
A sikeres külkereskedelemre épített stratégia szerkezete egészen más. Célja nem a globális cégekhez való kapcsolódás, nem a beszállítói státus elnyerése, hanem ellenkezőleg, a globális cégek uralmától való szabadulás azoknak a réspiacoknak (niche market) a feltárásával, amelyeken az ármeghatározó képesség kialakítható, és a hozzáadott érték zömét a honi piac biztosíthatja, ellentétben a bérmunka, az alapanyag és a félkész áru előállításával. Egy négyszáz főt alkalmazó német cég kezében van az acélvágó lézerberendezések világpiacának nyolcvan százaléka. A japán Shimano ellenőrzi a kerékpársebességváltó-piac 62 százalékát. A hetven főt alkalmazó, kölni Herrmann GmbH szállítja a csomagolásban alkalmazott páraelvonó párnácskák hetven százalékát, a finn Fiskarsé az ollópiac mintegy harmada stb. A multik ugyanis nemcsak ellenőrzik, hanem egyenesen megszabják beszállítóik profitrátáját, és amikor az a túléléshez szükséges szintet meghaladja, árleszállításra kényszerítik a beszállítót.
A magas foglalkoztatási ráta számos tényező sikeres összehangolásának az eredménye, de két feltétel nélkülözhetetlen: a fizetőképes kereslet és a befektetett tőke árának megtérülését valószínűsítő befektetési lehetőség. Sajnos a magyar statisztikai rendszer nem követi a fizetőképes kereslet alakulását. A „disposable income”-nak megfelelő „rendelkezésre álló jövedelem” – amit követ – nem veszi figyelembe a háztartások kötelező kiadásait, mint a hiteltörlesztést, a közműdíjakat stb. A nemzetközileg is használt fogalom, a „discretionary income” – a „szabad felhasználású jövedelem” – nem szerepel a magyar statisztika eszköztárában, de minden jel arra mutat, hogy itt komoly romlás következett be. A sérülés pedig egyenesen a fizetőképes kereslet romlását vonja maga után. Ha a fizetőképes kereslet csökken, a megtérülési ráta csak a tőkeköltség, tehát a reálkamat arányos csökkentésével biztosítható. Itt tehát felmerül a kérdés: miért marad el immár hosszú évek óta a nem multiberuházások volumene még az éves amortizációtól is? Csak nem azért, mert a fizetőképes kereslet, a beruházások és a reálkamat közötti összefüggés nem élvezi a Magyar Nemzeti Bank (MNB) figyelmét?
Túl a duális gazdaság rohamos és szélsőséges kialakulásán, az alulfoglalkoztatottságon, a fizetőképes kereslet és a honi beruházások összeroppanásán, a nemzetgazdaság állapotának hiteles elemzése az elképesztő méretű – a GDP 5,8 százalékát megközelítő – negatív kibocsátási rés gyökereit is fel kell hogy tárja. Az ilyen méretű negatív kibocsátási rés ugyanis alapjaiban cáfolja az MNB monetáris politikáját, hiszen az infláció semmiképp nem tulajdonítható valamiféle, a kínálati oldal kapacitását meghaladó keresletnek. A jegybank feltételezése, miszerint minden inflációs jelenségre a kamatpolitika az orvoslat, csak egy feltételezés. Az összeroppant „discretionary income” és az egészségtelenül magas negatív kibocsátási rés arra utal, hogy a monetáris politika hatása az inflációra – ha egyáltalán kimutatható ilyen hatás – kizárólag az árfolyamcsatornán keresztül érvényesül. Érvényesülése pedig az importáruk versenyképességének növelésén, tehát a honi gazdaság további zsugorításán keresztül valósul meg, miközben az infláció valós, a monetáris politikára immun gyökerei – a verseny, a valós piacok hiánya, a hatósági árak és adók szinte folyamatos átrendezése vagy a kartellek uralma – feltáratlanul marad.
Mivel lenne magyarázható az a tény, hogy a magyar hitelfelvevők átlagban több mint másfélszer akkora kamatmarzsot fizetnek devizahiteleikért, mint a csehek? Miért kerül egy sima forintátutalás mondjuk Kaposvárról Budapestre két és félszer annyiba ugyanannál a banknál, mint egy euróátutalás mondjuk Grazból Bécsbe? Miért volt az elmúlt hat év mindegyikében a magyarországi bankrendszer a legjövedelmezőbb az Európai Unióban? Az OECD-tagországok közül miért egyedül Magyarországon minősíthetik a bankok a kamat kiszámításának módszerét üzleti titoknak? A nagy kiskereskedelmi láncok mindegyikének magyarországi egysége miért a legjövedelmezőbb vagy a legjövedelmezőbbek egyike az unióban? És mivel magyarázzuk az MNB hallgatólagos beleegyezését a devizahitelezés elburjánzásába, hacsak nem egy olyan árfolyamra való törekvéssel – a devizahitelezés ugyanis a forint árfolyamát erősítette –, amely biztosítja a külföldi tőke megtérülési rátáját? Persze az erős forint politikája kipukkadt, mert a forint árfolyama lényegesen meghaladta a nemzetgazdaság teljesítőképességét, de ott maradt a nyakunkon a korábbi, irreális árfolyam torzszülöttje, a hatalmas devizahitel-halmaz. De az MNB továbbra is ragaszkodik elméletéhez, miszerint a gyenge forint inflációt gerjeszt, annak ellenére, hogy a forint eddigi gyengülése a devizahitel-törlesztések növekedésével a GDP körülbelül 1,2 százalékával vetette vissza a fizetőképes keresletet.
Ezzel vissza is jutunk a közgazdaságtan ok-okozati összefüggéseinek bizonytalanságához, amiért aztán nehéz kimutatni a téves paradigma torzító hatását. Azért javult az idén a külkereskedelmi mérleg, mert a fogyasztás mérséklődött, vagy azért, mert az árfolyam markáns gyengülése javította a nemzetgazdaság versenyképességét? De miért mérséklődött a fogyasztás? A csökkentett deficit miatt vagy azért, mert a gyengébb árfolyam leapasztotta a háztartások diszkrecionális jövedelmét?
Nem lehet a fenti kérdésekre azt válaszolni, hogy minden rendben lenne, ha a költségvetés hiányát lefaragnánk a megfelelő „strukturális reformok” segítségével, azaz még több embertől még többet vennénk el ahelyett, hogy a társadalom mindennapi életének alkotó elemeivé tennénk őket. A kettős gazdaság nem írható a költségvetés számlájára. Ellenkezőleg. A költségvetés vergődése, az egész nemzetgazdaság eladósodása a kettős gazdaság keserű gyümölcse.

A szerző közgazdász,
az oxfordi egyetem (Blackfriars Hall) vendégtanára