A szunnyadó vulkán

Éppen az internetpontot keressük az Etna északkeleti oldalán fekvő, sziklás hegyek között megbúvó, Linguaglossa nevű kisváros főterén, ám szieszta lévén minden be van zárva. A nagy hőségben kicsi a forgalom, férfiak üldögélnek a padokon, nőket nem látni sehol. Megiszunk egy kapucsínót, és elindulunk az Etna meghódítására. Szicíliában a bőrén érzi az ember a szieszta szükségességét. A hőmérséklet 40 fok körüli, gyönyörű erdőn át visz az út felfelé, de akkora a szárazság, hogy a fák sem nyújtanak felfrissülést.
Táblák hirdetik: „Etna excursions north.” Felérünk az indulási helyre, nincs sok autó, igaz, az aznapi utolsó turnust érjük el negyed háromkor. Befizetünk a háromórás útra. Kabátot bérelünk, a cipőnk megfelelő, csak zárt lábbeliben szabad elindulni.
Az Etna, Európa legmagasabb, aktív vulkánja Szicília keleti partvidékén terpeszkedik. A viszonylag gyakori kitörések ellenére sem félnek erejétől, az évszázadok alatt sok apró falu települt a hegy lábaihoz, mert a talaj kiválóan alkalmas szőlő- és gyümölcstermesztésre. Az Etna csúcsára csupán egyetlen szűk út vezet, különleges, e célra gyártott négykerék-meghajtású buszok indulhatnak felfelé, más járművel behajtani tilos, de nem is lenne lehetséges. A táj különlegessége, szépsége szinte leírhatatlan. Mindenfelé kihűlt, fekete, szürke láva, hatalmas kövek, helyenként kidőlt, csupasz vagy még álló, megégett fák. Ahogy haladunk felfelé, egyre kevesebb a növényzet, a horizont kitágul. Az út hepehupás, porzik mögöttünk, néhol meredeken kanyarog hatalmas szakadékok mellett, nincsenek védőkorlátok. Borzongunk a félelemtől, mert érezzük a hatalmas elemi erőt, és látjuk azt a megsemmisítő pusztítást, amit a legutóbbi kitörés néhány évvel ezelőtt véghezvitt. Alattunk egy megroggyant, betemetett ház maradványa, egy-egy jeges hófolt és a lezúduló lávafolyam megszilárdult óriás lávakövei. Lenyűgöz a távoli táj szépsége, egészen a tengerig ellátni. 2800 méteren kiszállunk, még 500 métert kell megtenni felfelé, mondja a túravezető, aki azonnal el is indul, futólépésben, hátizsákkal a krátercsúcs felé. Utánairamodunk, de nem bírjuk sokáig. Lábunk alatt fekete hamu porzik és száll szanaszét az egyre erősebb szélben.
Szívünk a torkunkban dobog, a füstölgő csúcs elérhetetlennek tűnik. Majdnem a tetőn vagyunk: hirtelen torkot kaparó, maró, fojtogató kénszag kavarog, olyan sűrű, tejszerű, hogy alig látjuk egymást. A szél hátulról fúj, belekapaszkodik a ruhába, és tol, taszít felfelé ellenállhatatlanul. Szájunk előtt zsebkendő, a lábunk előtt pedig a füstölgő, óriás kiterjedésű, kör alakú mélység. Párosával, egymásba kapaszkodva araszolunk tovább. Elég egy rossz lépés, és bárki lezuhanhat.
A teremtés fensége érint meg bennünket. 3300 méter magasan vagyunk. Nincsenek fák, nincs semmi, ami akadályozná az elénk táruló panorámát. Alattunk a láva, a hegyek, az erdők, a tiszta tenger.
Lefelé az út még meredekebb. Cipőnk tele lesz hamuval és törmelékkel, mire elérjük a buszt. 2000 méter körüli magasságban fekete kecskék legelnek az egyik kihűlt kráter oldalában, vagy szaladnak a bokrok között. Színes virágok törnek utat a megújulás, az élet újrakezdése felé a sötét köveken.