Amerikai helyezkedés

Rahm Emanuel kiugrott a Fehér Ház Titanicjából. Elsőnek a kapitány hagyta el a süllyedő hajót. Nem elsőnek és nem is a kapitány, hanem egy patkány – ilyen és ehhez hasonló mondatok szerepelnek a Barack Obama kabinetfőnökének távozását ismertető, politikailag így vagy úgy elfogult cikkekben és kommentárokban a tengeren túlon. Ha túlzásnak is számítanak ezek a hasonlatok, az biztos, hogy csak a pillanat megválasztása volt kérdéses, ahogy azt az elnökség oszlopos munkatársainak sorában megindult változások már egy ideje előre jelezték, legyen szó a magyar származású költségvetési gururól, Peter Orszagról vagy a Nemzetgazdasági Tanács vezetőjéről, Lawrence Summersről. Rahm Emanuel pályamódosítása azonban mind közül a leginkább figyelemre méltó, és nemcsak az általa betöltött poszt jelentősége miatt, azért, mert hivatalból ő volt Obama politikai akaratának gyakorlatba ültetője.
A kabinetfőnök ugyanis a Demokrata Párt kihagyhatatlanul fontos politikacsinálójának számított az elmúlt években, miután 2002-ben képviselővé választották Chicagóban. Előtte pedig, más profilon ugyan, de szintén fontos pozíciókat töltött be a pártban, hiszen Bill Clinton 1992-es kampányának pénzügyi igazgatója, majd az 42. elnök tanácsadója lett. Agreszszív stílusa nem ismert akadályt, természetszerűleg ragadt rá a „Rhambo” becenév is. Ebből nem vett vissza az Obama-féle Fehér Házban sem, ami aztán konfliktusokat is okozott: egyszer egy sportlétesítmény zuhanyzójában mezítelenül agitálta az egyik demokrata képviselőt, hogy szavazzon az elnök akarata szerint. Vallásos zsidóként – aki 1991-ben az öbölháború idején önkéntesként belépett az izraeli hadseregbe – az sem volt kétes, hogy kinek a pártját fogja a közel-keleti kérdésben, amit az édesapja kürtölt világgá egy arabellenes éltől sem mentes nyilatkozatában. Ha egyéniségét összevetjük utódjáéval, a tapasztalt, de csendes, és jóval idősebb Pete Rouse-éval, az elég egyértelmű jelzés arra nézve, hogy az oly nagy dinamikával betört fekete elnök mintha immár végleg defenzívába szorult volna.
Persze Rahm Emanuel célja, a chicagói polgármesterség nem lebecsülendő tétel. Egyéni karrierjét tekintve semmiképp, de a demokraták és talán a most elhagyott elnök jövője szempontjából sem – bármennyire is naivul hangozzék ez egy olyan karakter kapcsán, mint ő. Mert ugyan nagy űrt hagy maga után Obama oldalán, ám ha az Egyesült Államok harmadik legnagyobb, a demokraták számára hagyományosan kulcsfontosságú városának vezetőjeként sem feledkezik meg egykori főnökéről, az kritikus hozzájárulás lehet annak 2012-es újraválasztási kampányához, amely most egyre reménytelenebbnek tűnik.
Addig persze még sok víz lefolyik a Potomacon, s az is biztos, hogy ezek a lépések már nem segítenek a párton a novemberi félidős törvényhozási választáson. Akárhogy is hívják az elnök kabinetfőnökét, minden jel arra mutat, hogy sor kerül a republikánusok visszatérésére alig két évvel azután, hogy úgy tűnt, George W. Bush távoztával ők is jó ideig kisebbségbe szorulnak mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Obama embereinek paradox módon talán abban van az utolsó reményük, hogy az ellenzék soraiban zajló forradalom az ultrakonzervatív Teadélután mozgalom jelöltjeinek előretörésével még azokat a választókat is elbizonytalanítja, akiknek egyébként minden vágyuk a demokrata elnök megbüntetése.