Pozsony keleti szomszédságában, a régi magyar főváros központjától alig húsz kilométerre, a Csallóközt észak felől bekerítő Kis-Duna közelében található Dunaújfalu (Nová Dedinka). 1960-ban jött létre Sáp és Újfalu egyesítésével. Mindkét település középkori alapítású, és egészen a közelmúltig csak magyarok lakták. Újfaluról 1283-ban találunk feljegyzést első ízben, Vyfalwként írott alakban. A XIV. század elejétől – birtokosa, a pozsonyi káptalan összeírásaiban – Pomsa néven szerepel. 1328-ban is e formában, 1397-ben már Pomsaháza néven olvashatni róla, névadója kilétét homály fedi. 1445-ben Temesközi Bálint, Pozsony királyi várának kapitánya a földesura. 1479-ben Temesközi Miklós eladta a községet Vas Andrásnak; 1647 után a gróf Pálffy család uradalmához tartozott Újfalu. Az 1910. évi népszámláláskor 355 magyar lakost írtak össze a településen.
Sápot – Saap – formában 1252-ben említik először írásban. 1256-ban Botho a földesura, a középkorban sápi nemesek a birtokosai. 1367 és 1368-ban Alsó- és Felsősáp elnevezéssel is találkozni határának leírásában. 1387-ben a sápi Jordán fia László Hideghéthy Jakab unokájának, Erzsébetnek adja el itteni földbirtokát. 1399-ben szintén feltűnik a titokzatos Pomsa helységnév az akkoriban már Nagysápként is emlegetett község szomszédságában. A török háborúk idején elnéptelenedett a település. 1681-ben pusztaként írják össze a Pálffyak uradalmainak hosszú listáján. Lassan visszaszivárgó, többnyire protestáns lakói visszatértek az újonnan érkező telepesek – és a kegyuraság – katolikus vallására. 1715-ben már nemesi községként említik Sápot a Pozsony vármegyei urbáriumban. 1910-ben 369, túlnyomó részben magyar lakosa volt a falunak. Az 1938. évi első bécsi döntéssel – Újfaluval együtt – Sáp is viszszatért Magyarországhoz. Az 1945 után visszaállt trianoni status quo és Pozsony közelsége meggyorsította a magyarok beolvadását a többségi etnikumba, az utóbbi két évtizedben sokan költöztek ide a szlovák fővárosból. Dunaújfalu 1700 körüli lakosából ma már alig négyszázan vallják magukat magyarnak.
A Csallóköz településtörténeti leírásából kiderül, hogy a mai egyesített Újfalu határában – a Fekete-víztől (Cierna voda) délre – lévő területen található templom azonos a XIV. században Pomsa néven ismert község egyházával. Mára csak a templom és körülötte a – jelenleg is használt – temető mutatja az elenyészett falu helyét a kövér szántóföldektől övezett alacsony dombháton.
1978 őszén, amikor először felkerestem a XIII. századi kápolnát, romos állapotban találtam. Teteje nem volt, csupasz falvégeit, gazdagon tagolt, míves román kori téglaarchitektúráját eső mosta, fagy mállasztotta, szél koptatta, emberkéz általi rontás-bontás gyorsította a pusztulását. Nem volt könnyű a belsejébe hatolni a bokroktól és csalántól, épp csak a megfigyelhető részleteit lehetett egybevetni az alaprajzával, megmérni, lefotózni se nagyon hagyta magát. Lemondóan hagytam ott a veszteségeink listájára aspiráló műemléket. Harminckét év elmúltával, szeptember közepén látogattam el ismét a Dunaújfalu szélétől egy kilométerre fekvő, aszfaltozott úton megközelíthető temetőbe. Közepén, mintha varázslat történt volna, ott áll a templom, fehér falaival, piros cseréptetejével, a reménytelenség cáfolatául. A sírokat gondozó magyar asszonyok kérés nélkül eligazítottak, hogy juthatok be az épületbe.
A keletelt tengelyű, egyhajós templom vékony mészvakolata alatt ívsorrá összefűződő vakárkád és a külső falat szabályos sávokra osztó függőleges lizénák tanúsága szerint a Kisalföld egységes, XIII. századi téglaépítészetének jeles emléke a megmentett sápi egyház. Teljes belső hossza 14 méter, ebből kilenc méter a (hét méter széles) hajó, amelynek nyugati oldalán kegyúri karzat látható az eredeti téglapillérek helyett fából készített oszlopokon. Az első, XIII. századi szentély félkör alakú volt körbefutó párkánysorral és szintén a lábazatig lefutó lizénákkal az apszis külső ívén, ezt azonban a XIV. században nagyobb, a nyolcszög három oldalával záródó szentélyre „cserélték ki”. A román korból a gótikába való átmenet leolvasható az ablakok formájáról. Míg a hajón félkörös tölcsérablakokat látunk, a szentély déli, lőrésszerű ablakainak béllete már enyhén csúcsíves. Román stílusú a déli bejárat, a szentélyt a hajótól elválasztó kettős diadalív megint csak az átmenet jegyében készült: egyszerre félköríves és gótikus. Egyetlen, az apszis keleti tengelyének támaszkodó erős pillér hivatott enyhíteni a szentély fiókos boltozatának az oldalfalra nehezedő nyomását.
A román kori templom nyugati oldalához eredetileg harangtorony csatlakozott, amit talán a szentély átépítésével egy időben – vélhetően statikai okból – lebontottak. Belső lábazati pilléreinek csak a helyét találták meg, a külsőkre a markáns téglagyámok emlékeztetnek a homlokfalon. A mostani megújításkor fából ácsolt huszártorony az 1691. évi renoválás alkalmával készült fatorony helyére került. Az 1987-ben történt műemléki helyreállítás nagy meglepetése a vakolatrétegek alól napvilágra került XIV. századi falfestménysorozat. Szent Miklós püspök és Szent Katalin alakját a diadalív szentély felőli oldalán, Szent Mihály főangyal gótikus freskóját a hajó felől látjuk. Az ásatáskor előkerült a föld alól a román kori keresztelőmedence is, annak bizonyítékául, hogy a templom Sáp plébániai egyháza volt. Alapítója és építtetője alighanem az 1256-ból név szerint is ismert Botho volt, aki a parókia védőszentjeinek Szent Fülöp és Jakab apostolokat választotta.
origo.hu
Kibillen a Balaton a medréből egy hurrikán miatt
