„Poljakov: Tud sakkozni? Grabowski: Hogyne! Bár tíz játszmából nyolcszor megverem magam. Poljakov: És a maradék kettőben? Grabowski: Ott többnyire én győzök. Poljakov: Esetleg lehetne javítani az arányon. Grabowski: Elképzelhető, de ehhez egy edzőpartner kellene. Poljakov: Maga vállalhatná. Grabowski: Gondoltam rá, de nem szeretek kettőnkkel játszani.” 
(Részlet a Macskafogó című rajzfilmből)

Egész egyszerűen megmalmoztak minket.

Évek, évtizedek óta folyik ellenünk – és velünk – egy kifinomult macska-egér harc, amely úgy van kitalálva, hogy mi nem nyerhetünk – a játék kitalálója pedig úgy győz, hogy az sem tudjuk, ki ellen játszunk és hogy egyáltalán: játszunk. A szemünk előtt épültek ki az új zsarnokságok, és nem vettünk ebből észre szinte semmit sem. El lettünk kábítva. Ahogy azt a múlt heti cikkében példákkal illusztrálva Szájer József is bemutatta: elvették, illetve megfertőzték a nyelvünket. Egy sor olyan elmetrükköt vetettek be ellenünk, amelynek többek között az volt céljuk, hogy elaltassák a józan ítélőképességünket, hogy elfogadjuk a dolgok fennálló rendjét és elveszítsük azt a képességünket (és az ehhez szükséges bátorságot), amelynek révén rákérdezünk a dolgokra: hogy is van ez?

Egy filológus alaposságára, egy archeológus kitartására és egy muzeológus rendszerező képességére lenne szükségünk ahhoz, hogy számba vegyük mindazon elmetrükköket, amellyel megvezettek minket. Ugyanakkor szeretnénk hinni azt is, hogy ha már meg tudjuk nevezni ezeket a kifinomult módszereket, egyúttal magunk mögött is hagytuk ezt a világot. Elértük, amit akartunk, szabadok vagyunk.

Nézzünk néhányat azokból a trükkökből, amelyeket az új zsarnokságok saját védelmükre dolgoztak ki!

Azt is mondhatjuk, hogy nem bíztak benne, hogy minden, ami liberális, az a többségnek is vonzó. Ezért a kisebbségek privilégiumait a többség szabadságának állították be, a demokráciát pedig a szabad világgal azonosították. Bárkit, aki kritizálta a liberalizmust, a szabadság ellenségének, a diktatúra mezében fellépőnek festettek le. Lehetetlen volt a liberális elvek kritikája anélkül, hogy az illető ne diszkreditálta volna magát. Sakk-matt.

Aztán ugyanez a logika érvényesült akkor is, amikor az intézmények és a joguralom közzé tettek egyenlőségjelet. Mintha az intézmények nem képviselhetnének részérdekeket, egyáltalán érdekeket, mintha azokat nem lehetne foglyul ejteni, és nem lenne szempont, hogy kik és milyen megfontolások szerint vezetik azokat. Ha az intézmények uralkodnak, a jog uralkodik. Közben például Soros hathatós támogatásával a liberálisok elfoglaltak egy sor intézményt, például bementek az igazságszolgáltatásba, pozíciót fogtak a bírósági rendszerben, az ügyészségekben. Ha ezt kritizáltad, ha nevén nevezted a jelenséget, akkor veszélyezteted a joguralmat, a jogbiztonságot, a bírósághoz fordulás jogát, a bírák pártatlanságát és függetlenségét, és megint csak game over.

Az új zsarnokságok védelmét szolgálta az igazság és az objektív-független (értsd: baloldali) sajtó azonosítása is. Az az igazság, amit a független sajtó felderít, megír, visszhangoz, miközben gondosan elmaszkolták, hogy a média csupán eszköz, ami saját hatalmi céljaikat szolgálja. A média mögé tett külföldi pénzekről sikerrel állították, hogy ezek csupán támogatások („mikroadományok”) a jó cél érdekében, nem pedig megrendelések hatalmi szándékaik keresztülvitelére. Ha ennek akartál nekimenni, már készen is állt a vádirat: lerombolod a sajtószabadságot és megszünteted a vitát. Sakk-matt, game over, Putyin.

S nézzünk akkor még egyet a védelmet szolgáló trükkök közül: aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Vannak olyan mindent felülíró célok, amelyben nem engedték meg a különvéleményt, a sorból való kilépést. Olyan nincs, hogy valaki ne támogassa a migrációt, a menekültek elosztási mechanizmusát, majd később az oroszok elleni szankciókat, magát Ukrajnát, a háború folytatását. Ilyen nincs, nem megengedett. Aki ilyet tesz, kiírja magát a nyugati civilizációból, mert az abszolút – tehát a kritizálhatatlan – jóval megy szembe, és aki ilyet tesz, az csak rossz és gonosz lehet. Ezért olyan, hogy vita, érvek, a többség akaratára vagy a szuverenitásra való hivatkozás meg hasonló marhaságok – nem játszanak.

Az új zsarnokság védelmét ellátó elme­trükkök célja az volt, hogy aki rákérdez a nagy megtévesztés előfeltevéseire, azt ki lehessen zárni a szalonból, illetve az volt a cél, hogy egyáltalán ne lehessen rákérdezni semmire. Nem kell igazolni semmit, mert minden önmagát igazolja.

A legjobb védekezés a támadás. Vagyis az új zsarnokságok nemcsak a védelmi célokat szolgáló elmetrükköket állítottak elő, hanem az ellenfélt megsemmisítő, semmibe vevő, diszkreditáló eljárásokat is kidolgoztak.

Aztán az ellenfelet megbélyegző trükk az is, hogy a saját politikája alapjául a mindenféle politikával és a politikusokkal szembeni gyanakvást helyezi, mondván, a politika mocskos dolog, a politikusok, az erős vezetők pedig különösen mocskosak, korruptak és visszaélnek a hatalmukkal. Ha tehát valahol felüti a fejét egy erős vezető, aki az emberekkel együtt akar kormányozni (egy újabb becsmérlő szó: populista), az az ördögnél is rosszabb, és olyan kihívásokat támaszt a politikát démonizáló uralkodó felfogással szemben, amely veszélybe sodorhatja a status quó fenntartását. Pusztulnia kell tehát.

Lehengerlő trükk, és gyakran élnek is vele, miszerint az univerzális mindig megelőzi a partikulárist, és természetesen amit ők képviselnek, nyilván az az egyetemesen érvényes. Ha mondjuk egy erős vezető arról beszél, hogy jogunk van dönteni saját magunkról, tehát szuverénnek mondja magát, meg akarja védeni saját országának határait, ami nyilvánvalóan a már meghaladott partikularizmushoz való ragaszkodással magyarázható csak, akkor ez megint csak az univerzális jóval, az emberiséggel és emberiességgel megy szembe. Az ilyen vezető a szabadság ellensége, így minden hadra fogható eszköz igazolható vele szemben, mivel a cél a gonosszal való leszámolás.

Ha viszont az ellenfél lép fel azzal az igénnyel, hogy valami univerzálisat képvisel, például a keresztény kultúra védelmét, akkor ez természetesen már elfogadhatatlan lesz, mivel nyilvánvalóan az olyan súlyos elfogultság, amely intoleranciára ösztönöz más felfogásokkal szemben – márpedig végső soron minden relatív, neki ez a hite, a másiknak meg az. Így például semmi sem igazolja azt az állítást, hogy az ember férfi és nő, és csak ez a két nem van – mert lehet, hogy valaki másképp gondolja, és akkor vele, az ő érzékenységével mi lesz? Szóval a kereszténység, vagy az a gondolat, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, a család hagyományos felfogásához való ragaszkodás nem egyetemesen érvényes igazság vagy védendő érték, hanem kirekesztő és tarthatatlan vélemény, ami nem lehet igazolható politikai álláspont alapja.

Kellene építeni egy macskafogót, ami megfogja a macskát. Na jó, de hogyan? Hát úgy, hogy fel kell borítani a táblát.

Ez Orbán forradalma az új zsarnokságok ellen, és mert forradalom, ezért tűrhetetlen. Nap mint nap látjuk, nem is tűrik. Revansra készülnek. Nem fogytak ki az elmetrükkökből, a bőrünkre megy a játék.

Na induljunk, Grabowski!