Európa és Oroszország is mind látványosabban megérti, hogy össze kell fogniuk, amennyiben nem akarnak marginalizálódni az átalakuló világrendben. Európa számára Moszkva ma már nem ellenség, sokkal inkább partner mind a gazdasági, mind pedig a biztonsági kérdésekben, miközben az atlanti viszonyban egyre kevesebb a tartalék. Ugyanígy Moszkva sem versenyképes az ország európai technológia és tőke nélkül lényegében esélytelen modernizációja nélkül, s bár ez fel-felvetődik, stratégiai értelemben nem jelent számára igazi alternatívát a Kelet felé fordulás sem. A helyzet tehát adott, s e közeledés első igazán látványos megjelenítése e csúcs.
A deauville-i hármast persze korántsem nézi mindenki jó szemmel. Kína érthetően jobban szeretné, ha Oroszország önálló játékosként, azaz lényegében esélytelenül jelenne meg a nemzetközi porondon. Az Egyesült Államoknak sem igazán érdeke ez a nagy egymásra találás, ám a korábbinál kevésbé ódzkodik az ilyenfajta eurázsiai közeledéstől. Valójában nem nagyon érdekli most ez a régió, ami kifejeződött abban is, hogy Obama távol maradt a berlini fal leomlásának idei évfordulós ünnepségeitől. No, meg félnie sem nagyon kell ettől a még csak bimbózó együttműködéstől, hiszen ma e térség mindkét pólusán barátian, illetve konstruktívan viszonyulnak hozzá. Bizalmatlanul nézi a nyugati nyitást az oroszok egy része, s nincs egyetértés e kérdésben magában az Európai Unióban sem. Különösen a volt szovjet érdekszféra nézi aggódva e nászt. Egyrészt még érzékenyebbek az értékbeli különbségekre, másrészt a régi reflexekből adódóan érthetően erősebbek biztonsági fenntartásaik. Mint szakértők rámutatnak, három érdekcsoport különíthető el Európán belül, amelyek eltérően viszonyulnak Oroszországhoz is. A már említett közép- és kelet-európaiakon kívül ott vannak az „atlantisták”, élükön Nagy-Britanniával és a Benelux államokkal, végül a pragmatikus Berlin–Párizs-tengely, kiegészülve mediterrán szövetségeseikkel.
origo.hu
Orbán Viktor sok sikert kívánt a felvidéki magyarok új vezetőjének
