Gazság és igazság

A N Y A N Y E L V Ü N K

Kedvenc olvasmányaim a napilapokban az olvasói levelek, hozzászólások közül azok, amelyek anyanyelvvel kapcsolatos véleményt tartalmaznak. Ezek a leggyakrabban az úgynevezett népi nyelvi szemléletet tükrözik, gyakran laikus állásfoglalások. Különösen gyanúsak azok az írások, amelyek szavak eredetével foglalkoznak. Íme az egyik: „Elveszett az »i« betű. Kezdem azt hinni, hogy a magyar ábécéből eltűnt ez a szépen csengő magánhangzó. Keresem az »i« betűt, de sajnos nem találom. Pedig szép magyar nyelvünkben van egy csodálatos szó: igazság, amelynek elején ott ékeskedik. Milyen különleges játék ez a betűkkel, szavakkal. Igazság–gazság, vagy éppen fordítva, gazság–igazság? Mindkét szó ugyanabból a tőszóból ered: gaz.”
Az helytálló, hogy a gaz szóból keletkezett a gazság szóképzéssel, azonban az nem, hogy az igazság ebből ered. A két szónak semmi köze egymáshoz. Az egyik legfrissebb, egyben a nagyközönségnek szóló szófejtő szótár szerint (Falk Nóra: Etimológiák. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2009) a gaz szó eredete bizonytalan, elképzelhető, hogy szláv eredetű, például a bolgár vagy a szlovén gozd kifejezéssel van kapcsolatban, amelynek jelentése erdő. Másrészt elképzelhető, hogy oszét jövevényszó a gaz. Az igaz szó viszont belső fejlemény, alapszava feltehetően a jog főnév régi nyelvi változata, végződése a -z névszóképző. A jo > i hangváltozásra példa még az irgalom kifejezésünk többek között. Az igazság 1372 óta létezik a nyelvünkben, a gazság pedig 1621 óta.
Minderről Márton Lászlónak A nagyratörő című drámája jutott eszembe, amely nemcsak tartalmával és a magyar történelmet idéző izgalmas fordulataival nyeri meg az olvasót, hanem nyelvi leleményességével, gazdagságával, stílusosan szólva „nyelvretörő” voltával, játékos nyelvhasználatával. Az egyik szójáték alapjául éppen a gaz főnév szolgál. A főszereplő, Zsigmond fejedelem így szól a vendéget kísérő szolgához: „És ez a szolga?” Mire az így válaszol: „Az vagyok, uram.” S ekkor Zsigmond így kiált fel: „Gaz vagy! Megtoldalak egy g betűvel.” Természetesen ez, mint korábban bemutattam, korántsem jelenti azt, hogy a gaz főnévnek az „az” névmás volna a szótöve, vagy a kettő között valamiféle kapcsolat lenne.
Másik példa ugyanebből a műből. Az író szándékosan kettémetszi a szót. Íme a részlet abból a jelenetből, amikor Zsigmond megtudja, hogy a szászok meg akarják tagadni az adót: „Megtagadják? Levágom a tagot a tagadásról, és máris megadják.”
Ha az újságban megszólaló laikus nyelvész gondolatát kívánnánk érvényesíteni, akkor a tagadják és az adják szó között összefüggést kellene feltételezni, netán szóösszetételnek tekinteni. Azonban ez koránt sincs így. Az ad ősi, finnugor szavunk, a tagad pedig ismeretlen eredetű szótő származéka. Az egyik középiskolában fordult elő, hogy a kezdő magyartanárnőt a kamasz fiúk azzal akartak zavarba hozni, hogy a fentiekhez hasonlóan „népi etimologizáltak”: „Ugye, tanárnő, a szarvas összetett szó?”