Hol lenne ma Vas István szalonja?

Nem ősi, ösztönös cselekvése az emberiségnek az olvasás, nem kell hát csodálkozni azon, ha leszokik róla. Nemhogy az ősember nem olvasott, de a középkori pórnép sem. Tehát azzal, hogy az olvasási kultúra és gyakoriság erős hanyatlásban van, valójában csak visszább lépünk egy korábbi állapothoz. Ugyanakkor meg kell jegyezzük, hogy az olvasni nem tudás, vagy a manapság divatos funkcionális analfabetizmus megakadályozza az állampolgárt nemcsak a tanulásban és önképzésben, hanem ügyei intézésében, jogai gyakorlásában is. Az olvasási ismeretek visszaeséséről ebből az aspektusból ritkábban szokás szólni, főként az irodalomfogyasztási szokások megváltozása felett szokás borongani. Nem ok nélkül. A legnagyobb veszteségnek az látszik, hogy a klasszikus értelemben műveletlen, nem olvasó új generációk virtuálisan elpusztítják az emberi kulturális termékek legnagyobb részét. Bizonyos „speciális” ismeretek hiányában (mitológia, Biblia stb.) ugyanis egy kukkot sem értenek belőle. Kiesnek az emlékezetből fontos és kiváló alkotók, akikről már csak a makacs irodalmi szerkesztők emlékeznek meg, szűk körben, a Bartók adón.
A legutóbbi Irodalmi újságban a százéves Vas Istvánra emlékezett Lator László és Várady Szabolcs. Néhány évtizede még izgalommal olvasta az értelmiség a költő folyóiratban megjelent folytatásos naplóját, a mai fiatal értelmiség a nevét sem ismeri. Ha mégis felrémlik neki valami az a kiváló műfordító, aki iskolai kötelezők egész sorát is tette számára élvezetessé. Ha elveszítjük Vas Istvánt, és a legjobb úton haladunk, elveszítjük a nyugatosokat, de a közelmúlt irodalmát is. Nemrégiben egy írónk azt panaszolta, nincs szerkesztőségi élet. Mindenki beküldi az anyagát, és fut a dolga után. Amiről Lator és Várady Szabolcs beszélt Győri László mikrofonja előtt, a New York-házi szerdai szerkesztőségi irodalmi „szalonról”, a mai írók nem fognak mesélni. És nem csak azért, mert a New York-házat Boscolónak hívják.
A magazin irodalmi krimije a Nagyítás című hetilappal foglalkozó beszélgetés volt. Brém Nagy Ferenc és Száraz Miklós György főszerkesztő-helyettesek megszólaltatása kétségkívül fontos tett volt, a lap körül ugyanis nagy a csend, ami a fantáziálás legjobb talaja. Mélységesen egyet kell érteni Szárazzal abban, hogy megfelelő előkészítés, legalább féléves reklámkampány nélkül esélytelen volt a Nagyítás a piacon. Ha valaki fel akar tűnni, túl kell kiabálnia a többieket, kultúrzajból meg most éppen jó nagy van. Máshogy nem megy. A Nagyításnak nem volt rá ideje, hogy megmutassa, mit tud. Csak a szerkesztők elbeszéléséből tájékozódhatunk a szándékokról, azokkal meg nem lehet vitatkozni. Nagy kár, hogy ez a történet így alakult.
(Irodalmi újság, Bartók rádió.)