Lehet-e valaki próféta a saját hazájában? – jutnak az ember eszébe a szállóigévé vált bibliai szavak, amikor egy-egy művész évtizedek múlva hazatérve saját szülővárosában állítja ki alkotásait. Nos, az utóbbi években egyre több igenlő válasz hangzik el a kérdésre, a művek átlépik a Kárpát-medencén belüli határokat, de a többit is, a világ nagy részén, s miközben kezd helyreállni az időbeli kontinuitás, egymásra találnak a kortársak, annak a közös kincsnek a birtokosai és gyarapítói, amelyet a magyar művészet, kultúra egésze jelent. Vásárhelyi Antal művészként, művészetszervezőként eddig is sokféle módon kivette a részét a gyarapításból. A kortárs magyar grafika nagy nyeresége volt például, hogy évtizede újraindította a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületét, amelyet, a hozzá tartozó műhellyel és galériával együtt máig is vezet. És időnként – két tárlat vagy konferencia megszervezése között – megmutatja a saját műveit is.
Az utóbbi években – jelzi a Vécsey-házban rendezett tárlat – Vásárhelyi rajzai, festményei egyre személyesebbek lettek, egyre letisztultabbak, tömörebbek a kompozíciók. Miközben Vásárhelyi fekete-fehér lapjainak sokféle rajzi minősége, a geometrikus formákhoz társuló gesztusok a festészet felé nyitották meg a grafika lehetőségeit, az utóbbi években készült festményein addig erőteljes a grafikai elemek jelenléte, a képi szerkezetet meghatározó motívumok erőteljes hatása. Ez a műfajok, technikák közötti erősödő átjárás talán részben annak is köszönhető, hogy egyre mélyebbre jut abban a világban, amelyet a lapjain megjelenő irracionális térrendszer modellez, egyre jobban érzi, érti az összefüggéseket, vagy inkább ellentmondásokat, amelyek meghatározták, hogy mi történjen a világgal a XX. században.
Úgy bontja föl a teret, szabdalja szét a síkokat, majd rakja össze őket újra, ahogyan az a hétköznapi világot szervező vagy éppen az összefüggéseket a tudomány eszközeivel vizsgáló ember számára lehetetlen, csupán a művészi invenció képes elhitetni. Szimbolikus oszlopai, Fragmentói, Téri installációi, Térstruktúrái, Strukturális valóságai között úgy vezeti műve nézőit, hogy megmutatja, pontosabban sejteti a végleges eltévedés veszélyét, de felvillantja a reményt is, hogy az út végén, valahol vár ránk valami olyasmi, ami megéri a keresést.
A legutóbbi hónapok lemezlitográfiáiban gyakran irónia, vagy éppen önirónia érződik, ahogyan azt a Tévút, avagy a lépcsőn fel kell menni, a Szűk már a tér?, Kelet–nyugati dimenziók jelzi. A szigorú szerkezethez, a tömör kompozícióhoz pedig ezúttal több esetben is emberi figurát társít, amivel éppenséggel az üzenet személyes jellegét erősíti, még akkor is, ha ez a társítás inkább a kételyt, mintsem a bizonyosságot fejezi ki, ahogyan azt a Mutatom az irányt, az Eltávozás, a Szikra a születés, Az élet jelképe mutatja. A művek arra utalnak, hogy a XXI. század elején a gyűlölet és az istenítés szélsőségei között az egyik legnagyobb hiánycikk a termékeny kételkedés, a pontosan megfogalmazott kérdések, amelyek révén megtudhatjuk honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk, s amelyek azt ígérik, hogy a kérdések korszakát egyszer fölváltja a válaszoké. Vagy legalább a bizonyosságé, hogy ez az időszak egyszer elérkezik, mint az az állapot, amikor valaki a saját hazájában is próféta lehet.
origo.hu
Napi balfék: Nem jó, Petike, pedig mennyit gyakoroltunk együtt!
