Kis októberi?

Legendák, tisztázatlan események bőven akadnak ma is az 1956-os forradalom történetében – mondja M. Kiss Sándor egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézet vezetője. Kevesebbet tudunk a fegyveres felkelőkről, a köztük lévő esetleges ellentétekről, mint a forradalom politikatörténetéről. Nem tisztázott az sem, háborús bűnnek tekinthetők-e a november 4-i szovjet beavatkozást követő sortüzek?

Amikor Nagy Imre a semlegességet kimondta, egyben garantálta a szovjeteknek, hogy kivonulásukat követően Magyarország nem kerül nyugati megszállás alá. Szinte biztos, hogy egyeztetett a szovjetekkel. A forradalom napjaiban két fontos moszkvai vezető tartózkodott Budapesten Andropov követ, a későbbi pártfőtitkár mellett: Mikojan és Szuszlov

Jobbágyi Gábor néhány hete megjelent könyvében állítja: jóval magasabb ’56 áldozatainak száma, mint, ahogy eddig sejtettük.
– Tény, hogy a jelenleg ismert, egyébként többé-kevésbé hiteles adatsor nem adja vissza pontosan a veszteségeket. Könnyen elképzelhető tehát, hogy Jobbágyi Gábornak igaza van, s magasabb volt az áldozatok száma, ez azonban akkor válik ténnyé, ha konkrét történelmi kutatásokkal alátámasztják. Jelezheti mindez a tudományos munka nehézségeit.
– Milyen nehézségeket?
– Máig nem férünk hozzá sok dokumentumhoz. Ezt nem a levéltáros kollégák rovására írom, ugyanis hihetetlen mennyiségű irat keletkezett a forradalom alatt és után. Feltérképezésük közel sem fejeződött be, a levéltárak sincsenek erre kellően felkészülve. Bármilyen kérdésben érhet még minket meglepetés. A politikatörténeti kutatásokat tekintve mindenesetre előbbre járunk, mint a társadalomtörténeti kutatásokban. Azaz, magának az utcának a világát nem ismerjük eléggé. Van olyan elképzelés, hogy a számottevő fegyveres erő az úgynevezett „kis októberi szocialista forradalmat” akarta idehaza végigvinni, azaz a célkitűzéseik homlokterében a szocializmus megújítása állt, s így találkoztak céljaik Nagy Imrével. Ez nem igaz, volt számos más vonulat is. Csalóka lehet, hogy mivel egy országot rákényszerítettek a bolsevik politikai nyelv használatára, mindenki értelemszerűen ezzel élt. Új nyelvezete a forradalomnak sem volt.
– Hogyan rekonstruálhatók jelenleg a fegyveres alakulatok politikai céljai?
– Különböző dolgokra törekedtek. Dudás József és csoportja gyakorlatilag máig fehér folt. Dudás politikus alkat volt, viszonylag jelentéktelennek tekinthető fegyveres erővel, ám komoly háttérrel, s egy napilappal. A barátai, tanácsadói, általában Dudás volt recski rabtársai – így Egri György szocdem újságíró, szerkesztő, Zimányi Tibor, a későbbi MDF-képviselő, Benkő Zoltán szintén szociáldemokrata, aki egyébként Recsken 111 órát töltött összesen büntetésből gúzsba kötve – komoly szellemi munkát végeztek a színfalak mögött, megvoltak a saját, nem kommunista reformelképzeléseik. Akárhogy is nézzük, Dudásék a Nagy Imre-kormány alternatíváját jelentették a forradalom időszakában. A vállaltan kommunista attitűdű Tűzoltó utcai felkelőkkel, tehát Angyal István csoportjával komoly nézeteltéréseik voltak. Angyal Dudásban a legnagyobb ellenfelet látta, ez a vallomásából világosan kiderül.
– Mit akarhatott vajon a társadalom nagy része? Szocializmust vagy polgári demokráciát?
– Ha megnézzük a vidéki röplapokat, az újságokat, amelyeket ugyan még a régi frazeológiával írnak javarészt, azt lehet látni, hogy a forradalom célkitűzése vidéken az 1945. márciusi földosztást követő állapot visszaállítása, tehát a kisbirtok rekonstrukciója volt. A munkások pedig az általuk egyébként tévesen elképzelt jugoszláv munkás önigazgatás modelljét követve akarták érdekeltté tenni magukat a termelésben, tulajdonosaivá kívántak válni üzemeiknek. Mindkettő igazából polgári törekvés. Akár a tanácsrendszer lebontása vidéken, ahol megvalósult a csoda: demokratikus önkormányzatok jöttek létre pár nap alatt a semmiből.
– A kutatók különbözően értékelik Nagy Imre szerepét.
– Nagy Imre meggyőződéses kommunista volt, értékrendjéhez végig ragaszkodott. Ez nem bűn, hanem olyan adottság, amely nélkül nehezen lehet megérteni törekvéseit. A forradalom előtti mellőztetésében a pártnak készített, marxista nyelvezetű tanulmányai viszont elütnek a korabeli kommunista kánontól. Azaz: ugyanazért a célért tenne, mint párttársai, csak más összefüggéseket lát a háttérben. Elképzelései szerint Magyarországon csak különleges úton lehet megvalósítani a szocializmust. Lehetséges megoldás számára a nem svájci, hanem jugoszláv típusú, szovjetbarát semlegesség, fontosnak tartja a nemzeti függetlenség gondolatát, s új népfront-koncepciója van, esetleg egy megnyesett szárnyú többpártrendszerrel. A forradalom idején egyébként Nagy Imrének naponta kellett megoldania súlyos kríziseket. Sokan mondják, hogy az események után kullogott, ezzel nem értek egyet. Számtalan dologba belement ugyan, amibe nem szeretett volna, de úgy gondolta, ezeket esetleg később lehet korrigálni. Meg akarta menteni a szocializmus becsületét a Kárpát-medencében, de nem adták meg neki a lehetőséget. Tragédiája, ha elképzelései megvalósulhattak volna, akkor sem értek volna célhoz, mint ezt Gomulka hasonló lengyelországi példája is mutatja. Kinevezése után három dologgal kellett szembenéznie: az első, hogy itt vannak az oroszok, a bizalmukat nem szabad elveszteni, mert akkor lőnek. A másik, hogy meg kell szabadulni a kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja baloldalától, mert ha ez nem sikerül, akkor talán már jóval előbb megbukik, mint első miniszterelnöksége idején. A harmadik, hogy ebben a kettős satuban, az ő igazi legitimitását adó, az utcán lévő, s őt a hatalomba követelő nép bizalmát sem szabad elvesztenie, miközben a forradalmat csillapítania, konszolidálnia kell. Ha pozícióját világosan látták volna az oroszok, és nem vonják meg tőle a támogatásukat, akkor a helyzetet Nagy Imre időlegesen meg tudta volna oldani, ám erősebbek lettek azok, akik a békés alternatívát elutasították. Tévedés lenne azt hinni, hogy a magyar–szovjet kapcsolatok megszakadtak ebben az időben. Nagy Imre végig egyeztetett velük, rá is kényszerült erre.
– Egyeztethette vajon a semlegesség kimondását is?
– Amikor Nagy Imre a semlegességet kimondta, egyben garantálta a szovjeteknek, hogy kivonulásukat követően Magyarország nem kerül nyugati megszállás alá. Szinte biztos, hogy egyeztetett a szovjetekkel. A forradalom napjaiban két fontos moszkvai vezető tartózkodott Budapesten Andropov követ, a későbbi pártfőtitkár mellett: Mikojan és Szuszlov. Mikojan volt a békés megoldás felé hajló, az engedékenyebb, Szuszlov a doktrinerebb. Elképzelhetetlen az is, hogy Kádár a semlegességet ne beszélte volna meg Mikojannal vagy akár Szuszlovval. Mint egy taktikai lépést, amely nem fog megvalósulni. Mikojan olyasmit jelentett ezzel kapcsolatban Moszkvának, hogy nem abban egyeztünk meg, amit Nagy Imre kinyilvánított, ebből is indirekt módon a tárgyalásra következtethetünk. A Szovjetuniónak világbirodalmi érdekei voltak, ennek része a magyar történet. Egyébként a gondolat, hogy a szovjeteknek olyan nagyon érdekükben állt volna mesterségesen forradalmat kirobbantani Magyarországon és szétlőni az országot, a világpolitikai helyzetet tekintve, nem túl valószínű. Azt, hogy nem tudták megakadályozni, egyesek hibának élték meg.
– Milyen lépésekben jutott el Kádár János Nagy Imre támogatásától a muszkavezetés vállalásáig?
– Tanulságos a Budapestről való november 1-jei eltűnését követően a szovjet vezetés előtt Moszkvában elmondott két szövege. November 2-án hangzott el az első, ekkor még Kádár helyzete nem volt világos, tehát a Nagy Imre-kormány államminisztereként beszélt. Önmaga védelmében is vannak megengedő mondatai Nagy Imrével szemben, gondolkodásában akkor még benne volt a békés megoldás lehetősége. November 3-án, amikor Hruscsov meghozta a hírt Jugoszláviából, hogy Tito beleegyezett a szovjet katonai beavatkozásba, s Kádár új pozícióba került, azaz ő lett a bábkormány kiszemelt vezetője, már keményebb volt Nagy Imrével szemben. A november 4-i hadművelet után egy ideig a társadalom egy részének megnyerésével, akár néhány más pártbeli személy, legvégső esetben néhány más párt bevonásával is a békés konszolidációra gondolt. Hamar rá kellett döbbennie, hogy a volt Államvédelmi Hatóságon kívül egyéb erő nem támogatja, s ha a hatalmát stabilizálni akarja, akkor lövetnie kell. Ekkor kezdődtek a sortüzek, a megtorlás, ami a kádári konszolidáció első lépése tehát.
– A forradalom alatt az egykori állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja gyakorlatilag szétesett. Mi volt a helyzet a kommunista titkosszolgálattal?
– Végig működött. Az ÁVH nem esett szét, volt néhány nap, amikor a besúgóhálózat üzemeltetése akadozott, de aztán a szovjet beavatkozást követően nagyon gyorsan helyreállt. Az ügynökök egy részét a kényes időszakban egyébként rögtön átvették az oroszok. A fegyveres felkelők között szinte biztos, hogy számos beépített ember volt. Egy olyan kétszáz oldalas ügynöki jelentéssel találkoztam nemrégiben, amely már egészen korán, november 4-ét követően információt ad a Péterfy Sándor utcai kórházban történtekről október 23-ig visszamenőleg. Volt olyan kivégzett, aki a börtönből kiüzent a szüleinek, hogy a lányt, akivel együtt ült, vegyék magukhoz. A lány be volt szervezve, s később hosszú időn át a szülőkről jelentett. Beépített ügynökök nélkül más lett volna a megtorlás is. A Tóth Ilona-ügyben szereplő brutális körülmények vándormotívumként a legkülönbözőbb perekben tűnnek fel bizonyos tanúk szájából.
– A november 4-i beavatkozás utáni időszak, a forradalom második szakasza kevésbé szerepel az érdeklődés középpontjában.
– Talán mert több a tisztázatlan kérdés. Például: háború volt-e Magyarországon november 4-e után? Ha volt, meddig tartott? Ha Nagy Imre november 4-i beszédét nézzük, amelyben kijelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták az ország fővárosát és csapataink harcban állnak, akkor egyértelműen háború volt. Ebben az esetben háborús bűntettnek számítanak-e a sortüzek? Tele van fehér folttal az ellenállás kérdése is. Elegendő a Tóth Ilona-ügyben kialakult polémiára gondolni. Nem beszélünk a forradalmárok körében november 4-e után felmerülő fontos lelkiismereti kérdésről sem: van-e joga az itthon maradt ellenállónak kapcsolatot tartania nyugaton szervezkedő társaival, utasítást elfogadnia azoktól, akiket már nyilvánvalóan külföldről pénzelnek. Kémkedésnek számít-e ez? Érdekesek a legendák is, amelyek az egész forradalmat átszövik. Az álhírekre még én is emlékszem: az egyik szerint Nagy Imre le fog menni Győrbe és Szigethy Attilával, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökével együtt kikiáltja a Dunántúli Köztársaságot, és a Duna lesz a határ. Mint győri fiú örültem neki, mert legalább fővárosi lettem volna, a pesti unokaöcsém pedig határvárosi.
– Milyen személyes emlékei vannak az ’56-ot kutató történésznek a forradalomról?
– Nyolcadikos, vegyes osztályba jártam, és a lányoknak – voltunk annyira lovagok – nem engedtük meg, hogy velünk jöjjenek körülnézni a városba. Viszont magunkkal vittük a négyéves öcsémet, amikor híre jött, hogy kiszabadítják a rabokat. Egészen a legutóbbi időkig jóhiszeműen úgy meséltem a történetet, hogy éppen az épület előtt álltam Győrben, amikor eldördültek a fegyverek, s nekem pedig beugrott az anyám intelme, hogy ha Laci öcsémnek valami baja lesz, akkor nagyon megpofoznak. Ezek után az öcsémet letettem a földre, én meg ráfeküdtem. Amikor 1996-ban Kahler Frigyessel rekonstruáltuk a sortűztörténeteket, s lépésről lépésre végigjártuk a győri helyszínt is, kiderült számomra, hogy nem állhattam ott, ahová utólag képzeltem magam, hanem egészen máshol, valahol egy mellékutcában, a börtön oldalában. Később a győri levéltárban találtunk egy paksamétát, amelyből világosan kiderült: 10-15 méterre onnan, ahol valóban lehettem, egy ávós tarkón lőtt egy tizenöt éves fiút. Valószínűleg ezt a lövést hallhattam, talán nem sokon múlt, hogy engem lőjenek le vagy egy másik társamat. A példa egyébként jól mutatja, miért kell minden esetben forráskritikával kezelni az önéletrajzi történelmi interjúkat.
– Akadnak, akik a 2006-os eseményeket az 1956-os forradalomhoz hasonlítják. Van-e realitása a párhuzamnak?
– Eszmei szempontból biztos, hogy van. Ha a nép nincs torkig mindazzal, ami körülötte történik, akkor nincs ötvenhat. Egy forradalmat nem lehet megszervezni, az eszkalálódásában ugyanakkor közrejátszhat a rossz hatalmi reakció. Más a genealógiája ugyan a 2006-ban történteknek, de ha a hatalom nem úgy viselkedik, ahogy viselkedett, ezt a helyzetet is lehetett volna kezelni. A hatalom azonban olajat öntött a tűzre. Majd negyven-ötven év múlva kiderül, miért tette. 1956-ban létezett katasztrófaterv, kizárt, hogy 2006-ban ne lett volna. Nem tudjuk a részleteket. Nem ismerjük a résztvevők szociológiai összetételét, pontos politikai felfogását sem.