Mi lehet a nagy kapu mögött?

A hatalmas, egykor ciszterci uradalmi központ, Akli major újjáéled a Bakonyban. Tulajdonosa, Vajda Eszter a következő évtizedekben rekonstruálni szeretné az épületegyüttest.

Akol néven szerepelt az egyházi uradalom a bakonybéli bencés apátság alapítólevelében már 1086-ban. III. Béla feleségével, Châtillon Annával megérkeztek Magyarországra a bencés rendből kivált, a régi Szent Benedek-i regula fegyelméhez visszatérni kívánó ciszterciek. A major szomszédságában, Zircen alapították meg a rend központját. Ettől kezdve Akliért folyamatos küzdelmet folytatott a két szerzetesközösség. Végül peres úton a ciszterciek vették át a gazdaságot. A török háborúk idején felvonulási területté vált a vidék, az apátság elpusztult, csak a csupasz alapfalak maradtak. A vész elmúltával visszaérő szerzetesek az Árpád-kori alapokon végül barokk stílusban építették újjá a gazdasági központot. A ciszterci rend a premontreiek után a régi Magyarország leggazdagabb gazdálkodó szerzetesközössége volt. Közel száz majorjuk volt, amelyek a Habsburg-időszakban a rendi önellátásról áttértek az árutermelésre, szakosodtak. Akli így lett tehenészmajor, s maradt az a téeszidőkben is. A rendszerváltozás után évekig üresen állt. Az ötvenes években műemlékké nyilvánították.

A bencés remeteséget, Bakonybélt elhagyva lankásabbá válik a táj, a hegy szelídebb arcát mutatja. Ahogy az út a ciszterciek fellegvára, Zirc felé visz, hatalmas, vöröses árnyalatú épülettömb tűnik elő. Néhány kilométerről kastélynak vagy elhagyott gyárépületnek gondolhatná az errefelé autózó. A helyenként kifejezetten romos tömb leginkább várkapura emlékeztető bejáratán nyitva a farács, innen vezet az út a hepehupás, kietlen udvarra. Fiatalok mennek el mellettünk, mintha nem látnának bennünket. A szürreális hatást növeli, hogy kérdésünkre franciául válaszolnak, magyarul nem értenek. A többszintes magtár felé igyekeznek, ahol – mint később megtudjuk – szállásuk található. Aztán váratlanul egy magyarul szóló asszony közeledik felénk szőkén, mezítláb, lebarnulva; negyvennek se néz ki. Vajda Eszter és férje öt éve vásárolta meg egy cirka száz négyzetméteres pesti belvárosi lakás áráért Akli major hatalmas épületét.
– Tizenöt éven át mentem el busszal a major mellett, s néztem, mi lehet a nagy kapu mögött. Néprajz–történelem szakon végeztem, aztán egy évet töltöttem Franciaországban, ahol megdöbbenve láttam, hogy az itthoni viszonyokhoz képest milyen erős a nemzeti termékek védelme. Francia cégeknél is dolgoztam, hipermarketekben, az export-import csoportban – mondja Eszter.
Később hosszú időn át Bakonyszücsön volt egy százötven éves háza, a gyest is itt töltötte. Egy 2004-es kovácstábor adta az ötletet: olyan, félig-meddig az önellátásra épülő gazdaságot fog alapítani, amely nemcsak az ő kiszolgáltatottságukat csökkenti, hanem esélyt ad arra is, hogy az igen szegény bakonyi vidéken – amennyire lehet – újjászülessen a hagyományos vidéki életforma. A major akkoriban igazából gazdátlanul állt, az ezredfordulón egy másik család próbálta újjáéleszteni – sikertelenül. Négyévi gondolkodás után vette meg a férjével.
A magtár felől, csüngő hasú vietnami sertéseket lehagyva, ismét feltűnnek a vallonok.
– Belgiumi cserkészek, akik fizetnek azért, hogy itt dolgozhassanak. Így sem tudunk minden jelentkezőt fogadni, a múlt nyáron is túl sokan, ötszázan akartak jönni. Dolgoztak már Görögországban, egy litvániai várban, illetve egy kihalt bolgár faluban, de azt mondják, itt, Akliban érzik magukat a legjobban. Ha nem jön közbe semmi, akkor a jövő nyár is telt házas lesz.
Meglep a magyar szempontból abszurdnak tűnő „munkaturizmus”. Abban a sejtelmemben Vajda Eszter is megerősít, hogy hazai fiatalokkal nem működne a rendszer. Pedig megpróbálta, még fizetniük sem kellett. A magyarok munkamoráljával óriási a probléma, véli, amit az is mutat, hogy a szülők első kérdése az volt, mennyi fizetést adnak. A választ hallva megjegyezték: a gyerek háromezerért lángost süthet a Balatonnál. Pedig a külföldiekkel való közös munka nemcsak a mezőgazdasági eszközök használatára tanítaná meg őket, angolul és franciául is képezhetnék magukat.
Vajda Eszter még Franciaországban találkozott a rampartmozgalommal, amely bevándorlók kallódó gyerekeinek beilleszkedését próbálja elősegíteni a nyári munkán keresztül, általában sikerrel. Akliban a nemzetközi építőtáborokat szervező Via Pacis mozgalom támogatásával kezdődött a nyári munka komoly külföldi haddal: jártak itt németek, vallonok, japánok. A vallonok aztán viszszajáró vendégek lettek. Nem vallási alapon működő cserkészetük elsősorban felelősségvállalásra kívánja tanítani a résztvevőket. A fiatalok nem a szüleik pénzén jönnek, hanem különmunkát vállalnak, hogy abból fizethessék a nyári tábort. Huszonéves vezetőikkel érkeztek Akliba is, ahol minden este meghányják-vetik a büdzsé helyzetét. Szabadnapjaikon ugyanis barlangtúrázni vagy sziklát mászni mennek, s erre is kell a pénz. Vannak olyan csoportok, amelyek néhány héten át szinte vagyonközösségben élnek.
Lelkesen, ám eleinte ügyetlenül dolgoznak, a haszon elsősorban pedagógiai. Be kell őket tanítani, aztán a negyedik-ötödik nap már ráéreznek a munka ízére. Hazájukban szinte teljesen kiveszett életmóddal ismerkednek: furcsán hangzik, de például különleges élmény számukra, ha cseresznyét vagy meggyet szüretelhetnek, s ebből lekvárt főznek. A tábor munkanyelve az angol, a magánérintkezésben persze a franciát használják.
Szigorúan beosztják a napirendet. A hetes ébresztőt reggeli, majd nyolctól háromórás munka követi. Az ebédig hátralévő egy órában lekvárfőzéssel, lovaglással, íjászattal, méhészettel vagy úgynevezett traktorszafarival üthetik agyon az időt. A délutáni, szintén háromórás második műszakot megint csak szabad programok követik. A földművelés mellett – 2,5 hektárnyi területük van összesen – műemlékvédelmi, természetvédelmi munkálatokra fordítják az idő jelentős részét. Azaz a négyezer négyzetméternyi épületegyüttes falaiból kivágják a gyomot, a kisebb bokrokat. Idén az elmúlt ötven év ottfelejtett háztartási hulladékát kezdték kiszedni az udvar földjéből. Domb nagyságú fém gyűlt össze.
– Több mint nyolcezer munkaóra van mögöttünk. A táborokból befolyt pénz is a műemlék komplexum helyreállítását, fenntartását szolgálja – teszi hozzá Vajda Eszter.
Kérésünkre bemutatja az uradalmi épületeket. Látjuk a ridegtartáson lévő állatokat: a már említett vietnami disznó mellett a racka juhokat és a sok tyúkot. Ez utóbbi bizarr látvány. Félig kihullott tollú baromfik tülekednek az ól ajtajához, bízva abban, enni kapnak.
– Négyszáz darab mélyalmos tápos csirke. Egy nagyüzemből szereztem, ahol mesterséges világítással egy napon belül háromszor idéztek elő számukra nappalt és éjszakát, hogy a tojástermés is háromszoros legyen. Most regenerálódnak, a tojástermés egyelőre persze visszaesett – mondja.
Az úton őshonos magyar tyúkok kapirgálnak: szépek, jól tápláltak. Vajdáék az állatorvostól tudják: a kistérségben nekik van a legtöbb úgynevezett „alternatív tartásban”, gyakorlatilag hagyományos módon nevelt tyúkjuk. A vidéken folyamatosan csökken az állatok száma, földet is egyre kevesebben művelnek. Amikor a hipermarketekkel együtt megjelent az ötforintos káposzta, az emberek – némileg érthetően – azt mondták, nem termelnek többet, mert nem éri meg. A háztáji gazdálkodás nem véletlenül a nagy élelmiszerközpontok közelében esett vissza leginkább.
Újonnan emelt kis házikóra bukkanunk: itt nyílik majd a helyi termékek boltja külföldi segítséggel. A többmilliós civil mozgalmairól is nevezetes skandináv országból érkezett Norvég Civil Támogatási Alap a fő támogató. A bolt köré piacot szerveznek a káptalantótiak példájára. Ott a magánpiacnak köszönhetően 25–30 kilométeres körzetben újra fejlődésnek indult a helyi termelés. Hendikeppel indulnak, a Balaton-felvidéki településhez képest itt rosszabbak a körülmények.
A kápolna a legépebb. Annak idején megengedték a misézést, mert a major mellett kialakult településnek nem volt temploma. A hívek most is rendben tartják az istenházát. Az egész épület hasonló állapotú lehetne Vajda Eszter szerint, ha nem lopták volna szét, nem hagyták volna lezülleni.
Erről személyesen is meggyőződhetünk az együttes legszebb részének, a ma még romos, zilált tetőzetű egykori barokk apátsági nyaralónak a megtekintésekor. A ciszterciek eltávolítása után működött itt kultúrház, munkásőrszállás, magánlakás, téesziroda. A táblás parketta, a bútorok, a szép falfestmények és a míves cserépkályhák azóta eltűntek. Helyükön felszaggatott ajtók, hulló vakolat, felszedett padló és kőpor hatalmas mennyiségben.
– Azt szoktam mondani a kommunizmusra sokszor ideálként tekintő vallon diákoknak, hogy nézzenek körül alaposan: ez a kommunizmus igazi arca. Húsz évet töltöttem a puha diktatúrában, húszat az elmúlt zavaros időszakban, s negyvenet fogok előreláthatólag Akli major újjáteremtésével foglalkozni. A munka mindenesetre lassan halad. Legfőképpen mert a műemlékügynek nincs társadalmi támogatottsága, a szakmának sajnos eddig nem sikerült maga mellé állítania az embereket – teszi hozzá.
Nemsokára belekezdenek a tető felújításába: 13 milliót nyertek különböző pályázaton, hogy eredeti módon, farkasfogas csapolással, faszegekkel állítsák helyre a födémet. Óriási feladatot vett magára ez a törékeny asszony, aki immár nemcsak Akli majorért felelős. Tavaly ősztől ő vezeti a Zirci kistérség helyi vidékfejlesztési irodáját is.