Moszkva szava döntött

A kitelepítések és a deportálások nemcsak az érintettek, hanem az egész magyar nemzet ügye, s a magyar kormány szívügyének tekinti ezt a témát – fogalmazott Rétvári Bence a Deportálás és kitelepítés az 1950-es években című konferencián, amelyet Mádl Dalma és Makray Katalin, a volt és a jelenlegi államfő feleségének védnöksége alatt rendeztek meg. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára bejelentette, 2010. október 24-én vasárnap a Tabánban, a Szarvas téren emlékművet avatnak az 1950 és 1953 között deportáltak és kitelepítettek emlékére, amely emlék- és zarándokhely lesz valamennyi magyar számára. Hangsúlyozta, a kommunizmus legyőzése önmagunkban (is) kell hogy megtörténjen.
Hantó Zsuzsa egyetemi docens, szociológus, történész, a konferencia fő szervezője és ötletgazdája elmondta, a Hortobágyon tizenkét kényszermunkatábort létesítettek Rákosiék az elhurcolt családok számára. Ezek zárt, kutyákkal őrzött táborok voltak, amelyek sajátossága az volt, hogy ide kizárólag családokat hurcoltak és különítettek el, a tehetetlen aggastyántól a csecsemőig.
Széchenyi Kinga tanár és műfordító, aki maga is kitelepített volt, azt kifogásolta, hogy a történelemkönyvekből és a történelemtankönyvekből hiányzik az 1950 és 1953 közötti kitelepítések és deportálások története. Hozzátette, összesen mintegy
13 670 családot telepítettek ki ebben az időszakban 137 különböző településre. Megdöbbentette a hallgatóságot azt a bejelentése, hogy 1951. július 23-án készült egy hivatalos jelentés, amely szerint az apparátus „lelkesen végezte a munkát a deportálásban”, amiért a végrehajtók pénzjutalmat is kaptak. Rákosi „humánus megoldásnak” nevezte a kitelepítést és a deportálást.
A konferencián a hortobágyi deportáltaknak és a budapesti kitelepítetteknek mint túlélőknek a vallomásai is elhangzottak. Olyan történelmi igazságtalanságok kerültek a felszínre, amelyek ma már a kutatások alapján egyértelműen bizonyíthatók.
Tudjuk például, hogy a deportálásokkal és a kitelepítésekkel kapcsolatban sok esetben Moszkva szava volt a döntő, de hogy kiket, melyik családokat hurcolták el a hortobágyi táborokba, azt Rákosiék határozták meg azon listák alapján, amelyeket 1945-től kezdve folyamatosan készítettek. A nyilvántartandó személyek körét a szovjet tanácsadók és a Szovjetunióból visszatért kommunisták részvételével alakították ki. A táborrendszer létrehozásában fontos szerepe volt Garasin Rudolfnak, aki 1949-ben tért haza a Szovjetunióból, ahol főként a „Gulag-rendszerrel és a rabmunkáltatással” foglalkozott. Az ő ötlete volt a börtönfoglalkoztatás vállalatszerű átszervezése. Ezt a feladatot látta el a Közérdekű Munkák Igazgatósága 1951. december 1-jétől. A tizenkét táborba mintegy tízezer embert deportáltak, akik között sok volt a gyerek, a munkaképtelen, a mozgásképtelen, sőt még a vak aggastyán is. A mozgásképteleneket például ágyastól vitték el. Sokan meghaltak közülük a táborban. Ezeket a családokat ítélet nélkül hurcolták el. Jogszabályok hiányában az indoklás szerint „ellenséges cselekedetek” folytatásának megakadályozása volt a családok munkatáborba hurcolásának célja, miközben a társadalomra rendkívül veszélyes ellenséges cselekedetekről említés sem történt.
Az ötvenes évek társadalmi-politikai gyakorlatának volt még egy sajátos eljárása a megbízhatatlan és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására, mégpedig az úgynevezett kihágási bűntett. Ez volt a legcinikusabb s egyben a leggyakoribb törvénysértés, amely tulajdonképpen fiktív szabálysértéseket foglalt magában. Ártatlan emberekre egész egyszerűen ráfogták, hogy kihágási bűntettet követtek el, s ennek ürügyén pénzbüntetésre, elzárásra ítélték, vagy akár családostul munkatáborba szállíthatták őket. A rendőri szerveknek semmit nem kellett bizonyítaniuk. A kihágási bűntettek „társadalmi veszélyességük” szerint különböztek egymástól, ezért a büntetést más-más szervek rótták ki. Ezek voltak: a tanácsi igazgatási osztályok, valamint a rendőrség mint eljáró szerv. A kihágás lehetett: közlekedési, erkölcsrendészeti, bejelentési, közrend elleni, tűzrendészeti, erdei, rádió, sajtórendészeti, köztisztasági, állat-egészségügyi vagy egyéb.
A kihágási bűntettek rendkívül nagy számát mutatja, hogy 1953-ban Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel. A kihágási bíróságok 4697 személy elzárásbüntetése végrehajtását, valamint 188 790 személy pénzbüntetését törölték, a pénzügyi kihágási bíróságok 217 784 személy pénzbüntetését és 229 263 személy ellen indított kihágási eljárást szüntettek meg. Többek között erre mutatott rá a most megrendezett konferencia.