Repeszgránát és sortűz a laktanya előtt

Ezerkilencszázharminchét december 22-én születtem Diósgyőrben. Győrben nőttem fel, és a győri bencés gimnáziumi érettségi után 1956-ban a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára iratkoztam be. Máshol nem fogadtak el, mert szüleim egy rendszerellenes listán voltak. Az akadémiára is csak úgy tudtam bejutni, hogy egyik nagybátyám, aki ott tanár volt, besegített.
1956-ban Győr után Mosonmagyaróvár volt a Dunántúl forradalmi központja. Mi, óvári akadémisták 1956-ban elsők között voltunk, akik elfogadtuk a debreceni és szegedi egyetemisták 20 pontos deklarációját, amelyben többek között benne volt az is, hogy hazánk legyen egy vöröscsillag-mentes, szabad, semleges ország.
Az akadémián október 26-án nagy tüntetést szerveztünk. Csatlakoztak hozzánk fiúk, lányok, középiskolai tanulók, munkások, óvári lakosok, asszonyok gyermekkel együtt. Leszedtük a vörös csillagot a Belügyminisztérium megyei házáról, a rendőrségről, a pártbizottság épületéről és a honvédlaktanyáról. Leírhatatlan, felemelő érzés volt. A belvárosból a határőrök laktanyájához mentünk, és velük is le akartuk szedetni a vörös csillagot. Mint később kiderült, a parancsnokuk, Dudás István százados elvtárs egy nappal előtte körülárkoltatta a laktanyát, és géppuskásokat helyeztetett el. Dudás elvtárs felderítő civil ruhás tisztjein és az akkoriban divatos besúgókon keresztül előbb tudta meg, hogy jövünk, mint mi. Ahogy vonultunk, a laktanya közelében észrevettem pár bőrkabátos civil ruhás embert, akinek pisztoly volt a kezében, és uszított bennünket, hogy foglaljuk el a laktanyát. Egyszer csak hallottam egy pisztolylövést, amire elkezdtek bennünket géppisztolysorozatokkal lőni a laktanyai árkokból. Én, mint mindenki, egy pillanat alatt az anyaföldet öleltem, és akkor elkezdték a kézigránátokat dobálni. Pár perc után úgy éreztem, mintha egyszerre több késsel megszúrták volna a „hátsó felemet”, és amikor odanyúltam, a kabátomon keresztül vér volt a tenyeremen. Mindjárt tudtam: megsebesültem.
Még mindig dobálták a kézigránátokat, amikor hason csúszva távolodtam a laktanyától, amilyen gyorsan csak tudtam. Ez mentette meg az életemet. Innen a győri kórházba kerültem. Győrben már túl sok sebesült volt, és már nem volt semmiféle fájdalomcsillapító. A kézigránát szilánkjainak kiszedése ötször olyan fájdalmas volt, mint amikor belement.
Október és december között egyes adatok szerint több mint 50 sortűz volt Magyarországon, amiért még kitüntetéseket is adtak.
Döbbenetes, hogy 1956-ban voltak olyan magyarok, akik nem a hazájukat, hanem a kommunista pártot és az oroszokat szolgálták. Hogy voltak olyan magyarok, akik halomra lőtték és ölték saját honfitársaikat, azokat, akik utálták az elnyomást, a kommunista terrort, a vörös csillagot, a megszálló oroszokat. 1956-ban kiderült, hogy a magyarok többsége szeretett volna szabadon és szabadságban élni a saját hazájában, orosz laktanyák és elnyomás nélkül.
Több mint ötven év után még mindig könnyes lesz a szemem, ha rágondolok unokahúgomra, Magyar Piroskára, akit az ávósok agyonlőttek, mint egy kutyát, egy sebesült mentése közben Budapesten. Vagy a legjobb győri tanáromra, Tihanyi Árpádra, akit Győrben kivégeztek annak ellenére, hogy fiatal felesége két kisgyermekkel könyörgött az ávós parancsnoknak, a rendőrkapitánynak, a párttitkárnak, mindenkinek Győrben meg Pesten is, hogy kegyelmezzenek a férjének. És könnyes lesz a szemem, ha rágondolok arra a közel száz mosonmagyaróvári tüntető társamra, aki ott halt meg a laktanya előtti tér porában.
Dudás István százados elvtárs egy tömeggyilkos.
A sortűz és mészárlás után Ausztriába menekültem, majd onnan az USA-ba. 1957-ben New Yorkban többedmagammal megkaptam a Magyar menekült egyetemista ösztöndíjat, mint több száz volt ’56-os magyar főiskolás. 1962 óta amerikai állampolgár vagyok. Az egyetem elvégzése után Virginia államban lett belőlem kutatóvegyész.
Rudolf Charles Morvay
Charlotte, Észak-Karolina, USA