„Szevasztok, én meghalok!”

A napokban jelent meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának, Jobbágyi Gábornak „Szevasztok, én meghalok!” című legújabb 1956-os könyve. A kötet – a szerző kutatásai révén – olyan új adatokat tartalmaz, amelyek alapján több szempontból más megvilágításban látjuk 1956-ot, különös tekintettel a halottakra vonatkozó számadatokra. Jobbágyi Gábor talán legnagyobb érdeme, hogy Magyarországon elsőként kutatta és elemezte az 1956-os forradalom és szabadságharc sebesülthalálozását.

– Professzor úr, mi volt a lényegi eleme kutatásainak és milyen eredménnyel zárult?
– Arra tettem kísérletet, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a megtorlás halálos áldozataira vonatkozó korabeli és a napjainkig meg nem cáfolt adatokat felülbíráljam. E tekintetben széles körű és forrásokon alapuló kutatás után arra a következtetésre jutottam, hogy 10 ezer és 40 ezer között volt a halottak száma, becslésem szerint húszezer körüli a halálozás. Az egyes részadatok megállapításánál és a mozaikok összerakásánál számos olyan eseményre bukkantam, amelyek esetében mindmáig nem végeztek alapos feltáró munkát, ennek következtében az adott eseménynél az elhunytakra vonatkozó adatok is pontatlanok.
– Mely események ezek?
– Az 1956. október 23-án és 24-e hajnalán a Magyar Rádiónál történteket említeném először. A köztudatban eddig az élt, hogy az itt történt eseményeket az „ellenforradalmárok” tudatos támadása robbantotta ki. Az épületben valóban volt mintegy ötszáz ÁVH-s, de ők hosszabb ideig csak riasztó lövéseket adtak le, miközben már több halottjuk és sebesültjük volt – az eddigi közlések alapján. A valóságban viszont a környező kórházak (II-es számú Sebészeti Klinika, a Vas utcai kórház, a Péterfy Sándor utcai kórház) adatai alapján egyértelműen megállapítható, hogy azok 1956. október 23-án este tíz óráig már megteltek sebesültekkel és halottakkal. Ezek többségében a felkelők halottai és sebesültjei voltak. Mindez bizonyítja, hogy az ÁVH belelőtt a tömegbe, aminek következtében a helyszínen is sok halott maradhatott. Elmondható tehát, hogy a Magyar Rádiónál lévő október
23-i sortűznek 100-300 halottja volt. Ezt követte az épületnek az ostroma, amelynek során nőtt a halottak és sebesültek száma. Említhetném az október 25-i Kossuth téri sortüzet is. A hivatalos adatok szerint 54-en haltak meg itt, holott a halottak száma csaknem ezerre tehető, beleértve a sebesülthalálozást.
– Hogyan lehetséges ez?
– Úgy, hogy Kossuth téri halottnak „hivatalosan” csak azokat számítják, akiket az V. kerületben anyakönyveztek 1956. október 25-én, azaz a „véres csütörtökön”. Nyilvánvaló, hogy forradalmi körülmények között nem lehet elvárni egy hozzátartozótól, hogy azonnal anyakönyveztesse a halott családtagot, hiszen azt sem tudja, hogy hol, mikor és hogyan történt az elhalálozás. Véleményem szerint ez abszurdum. Nem beszélve arról, hogy a Kossuth téri halottak esetében több hozzátartozó nem is találta meg családtagja holttestét, hiszen a brit nagykövetség beszámolója szerint tizenkét teherautóval szállították el a halottakat a helyszínről. Azt mindmáig nem tudjuk, hogy hová, és mi lett velük. Folytathatnám a sort.
– Magyarországon ön foglalkozott először 1956 sebesülthalálozásával, miért tartotta fontosnak ezt?
– Ez azért rendkívül fontos, mert az anyakönyvek a halottak számát illetően csak egyértelműen a háborús cselekményekhez és a megtorláshoz kapcsolódó halálokot rögzítenek (lövési sérülések, illetve fulladásos halál az akasztásnál). Csak egy személyes példa. 1956-ban – 9 éves voltam – november 6-án lakásunkba egy szovjet akna csapódott. Nagymamám és én életveszélyes sérüléseket szenvedtünk. Ő 1956. november 18-án kórházban elhunyt, a halál okaként tüdőgyulladást jelöltek meg. Nagymamám még éveket élhetett volna, ha nincs az 1956. november 6-án szerzett életveszélyes sérülése. Őt azonban semmilyen statisztika nem tartja nyilván az 1956-os forradalom halottjaként. Pedig az volt…
– Az eddigi hivatalos adatok a magyar és a szovjet veszteségeket is nagyságrendekkel kevesebbre becsülték. Vajon milyen okból?
– Ezzel nyilvánvalóan az volt a hatalomnak a célja, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét kisebbítsék. Mindenki számára világos lehetett volna, hogy egy kisebb harcban nem hal meg 20 ezer magyar (2500 helyett!) és mintegy 3 ezer szovjet (700 helyett!) katona.
– Az ön kutatásaiból egyértelműen kiderül, hogy 1956-ban és a megtorlás során számos tömegsír létezhetett, ezek mindmáig feltáratlanok. Mit lehet tenni ez ügyben?
– Tudvalevő, hogy azokban a harcokban, amely sok halálos áldozatot követel – már a fertőzés veszélye miatt is – tömegsírokat kell kialakítani. 1956-ban mintegy 20 ezer halott volt, ebből mintegy 2500-3000-et anyakönyveztek, a többiek nagy részét tömegsírba kellett, hogy helyezzék. Erről egyébként vannak meggyőző adatok. Budapest közterein is voltak tömegsírok, de vidéken is. Nem tudjuk, mi lett velük. Ha megtalálnánk és feltárnánk ezeket, akkor még pontosabb adatokat tudnánk meg 1956 áldozatainak számáról.
– Mit mondhatunk el összegzésként?
– Mindmáig senki sem számolt a veszteségek között a sebesültek halálozásával. A korabeli titkos statisztika szerint 19 ezer sebesült volt, véleményem szerint 70 ezer, közülük 7-8 ezren haltak meg. Kutatásaim alapján a polgári lakosság és a felkelők áldozatait 8-10 ezer főre becsülhetjük, a harcokban és a megtorlás során mintegy 6500-9000 felkelő halhatott meg. Alulbecsültek a forradalom oldalán meghalt magyar katonákra vonatkozó adatok és a szovjet katonai veszteségek is. A katonahalottak számát 5-6 ezer főre becsülhetjük. Az 1956-os forradalom és a megtorlás áldozatául esett 20 ezer halott közül 6-7 ezernek az adatait ismerhetjük, közülük soknak a halála csak hozzátartozójuk emlékében él.