Szívek csatája

A szakértők nemcsak az emberrablások miatt tekintenek aggódó szemmel a Szahara nyugati felére, hanem azért is, mert az iszlám szélsőségesek számára itt szinte minden adott ahhoz, hogy gyökeret verjenek. A megfigyelők a térségben a mostani afganisztáni–pakisztáni helyzet előjeleit vélik felfedezni.

Veszély
A múlt hét óta terrortámadástól tartanak Nyugat-Európában. Párizs, London és német városok voltak megnevezve mint a leginkább veszélyeztetett célpontok. A hírek együttes támadásról, amolyan Mumbai-féléről szóltak, amikor egy városban több helyen történik terrorakció. Aztán arról érkeztek információk, hogy főként turisták által felkeresett helyek szerepelnek a terrorcselekményre kiválasztott helyek közt.
Kedden már az látott napvilágot, hogy a terroristák a repülőterek utasvárói ellen akarnak akciókat végrehajtani. Magyarán mindenki maradjon otthon, ki se tegye a lábát a lakásából, akkor az elkövetkező napokban talán van némi esélye a túlélésre. Az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália és Svédország, valamint Nagy-Britannia is óvatosságra intette a Nyugat-Európába látogató állampolgárait. A britek különösen érdekesek ebben a sorban, eddig ugyanis Nyugat-Európához sorolták őket, de ezek szerint levetették magukat a listáról.
Az egybehangzó titkosszolgálati jelentések szerint a tervezett akciók mögött az Al-Kaida terrorszervezet, sőt személyesen Oszama bin Laden áll. Az állítólagos forrás egy német állampolgár, akit fél éve Afganisztánban fogtak el, amint az ellenállás oldalán harcolt. Ő mondta, hogy személyesen a nagy terrorista vezér tervelte ki a dolgot.
Visszafogott elemzők szerint ha valami kiderül egy összeesküvésről, egy tervezett merényletről, akár csak a legkisebb részlet, azt azonnal lefújják. Filmekben elképzelhető, hogy csak a kiválasztott időpontban, csak a kiválasztott személyt és csak a kiválasztott módon lehet megölni. A terror ereje épp abban van, hogy ott következik be, ahol nem számítunk rá. Ha a mostanihoz hasonló információk napvilágra kerülnek, ráadásul még meg is nevezik, hogy kitől származnak, akkor a terroristák első dolga az lenne, hogy felkapják a nyúlcipőt. Nekik van idejük, máskor, nyugodtabb körülmények között is végrehajthatják a merényletet.
Ennek ellenére nem árt az óvatosság. Nézzünk jól körül, ha becsekkolásra készülünk a repülőtéren vagy egy neves múzeumba bebocsátásra várunk, hátha látunk egy hátizsákos vagy felsőtestben a szokottnál erősebb embert. Arra azonban vigyázzunk, nehogy a rend őrei minket halásszanak ki a sorból állandó, feszült nyugtalanságunk miatt. Mintha éppen ezt akarnák belénk verni.

A közelmúltban újabb öt francia állampolgárt rabolt el az Iszlám Magreb Al-Kaidája, az AQMI nevű szervezet Nigerben. Az Areva francia cég alkalmazottait – két afrikai társukkal együtt – Arlit tartományban lévő szálláshelyükről hurcolták el. Napokkal később jött a hír, hogy egy közvetítő Mali északkeleti részén látta őket élve és egészségesen. A terroristák minden nehézség nélkül át tudták szállítani egyik országból a másikba túszaikat, és az sem kizárt, hogy holnap másik állam határain belül bukkannak fel.
A francia kormány most elsősorban a diplomáciai megoldásra, a tárgyalásra és – kimondatlanul – esetleg a váltságdíjfizetésre helyezi a hangsúlyt. Az idén nyáron nagyon mellényúltak, amikor a katonai megoldás mellett döntöttek. Egy hetvenes éveiben járó humanitárius aktivista kiszabadítása érdekében július 22-én mauritániai–francia erők közös bombázást hajtottak végre Maliban egy terrorsejt táborhelye ellen. Hét terroristát megöltek, de a túszhoz nem jutottak közelebb. A megsemmisítettek állampolgársága igazolja az AQMI internacionalista voltát és azt, hogy valóban egész térséget fognak át: egy algériai, egy marokkói, két Maliból származó és három mauritániai volt a meghalt szélsőségesek közt.
A franciák, akik eddig a magrebi terrorszervezet első számú célpontjai voltak, most még jobban magukra vonták a szervezet haragját és bosszúját. A támadás után két nappal az idős francia túsz torkát személyesen vágta el a terrorcsoport vezetője, az algériai Abu Zeid. Ezért vannak különösen veszélyes helyzetben a jelenlegi túszok. Az egyetlen sikeresnek nevezhető pont a terroristák elleni harcban az, hogy tevékenységüket még nem tudták kiterjeszteni európai földre, különösen Franciaországra.
De vajon hogyan tudott évek alatt itt, a semmi közepén tényezővé válni az Al-Kaida magrebi szárnya? Kezdjük a számokkal: a térség hatvanmillió muzulmán otthona. Mali, Mauritánia, Algéria, Niger és Marokkó sivatagos, de korántsem sík vidéke ez a táj, hanem hegyekkel tarkított része. A tuaregek területe ez – a harcos, fegyveres, lovas berber népcsoport sohasem kedvelte a függést. Zömében még ma is tartják megszokott életformájukat: nomádok, állattenyésztéssel foglalkoznak, karavánokat kísérnek.
A magrebi terroristák számát egyik szakértő sem becsüli ötszáznál többre. Miként lehet, hogy mégis ekkora befolyásra tettek szert? Általában tíz főnél kisebb csoportokban járják a Franciaország területével egyező nagyságú vidéket, ahol van hely az eltűnésre. Vajon ilyen kis létszámú csoportról ki mondja meg egy felderítőgépből készített fotó alapján, hogy rosszban sántikál-e? Hiszen naponta ezerszámra kelnek át a sivatagon karavánok.
Mindent szállítanak. Köztük törvénytelen dolgokat is: fegyvert, kábítószert, cigarettát, alkoholt. Mindig is a bűnözők, csempészek vidéke volt a szaharai utak világa. Most csatlakoztak hozzájuk a vallási meggyőződésből gyilkolók. Az egyiket a másiktól nem lehet igazán megkülönböztetni, különösen nem, ha – mint általában lenni szokott – valaki a három „szakmát” egyszerre űzi.
A többségükben Afganisztánt megjárt algériai veteránok nem a sivatag végtelen nyugalmának szeretete miatt kalandoznak ezen a tájon. Gyakorlati oka van ennek. Vezetőik azokból a szunnita szalafista terrormozgalmakból kerültek ki, amelyeket a helyi kormány mind délebbre szorít. Ez a folyamat körülbelül tíz éve zajlik, a fanatikusok belátták, hogy nem tudják megdönteni az algíri rendszert, ezért máshova tették át a „székhelyüket”: megalakították az Iszlám Magreb terrorszervezetet, amelyet megtiszteltek az Al-Kaida névvel is. Ideális helyre leltek: errefelé mérhetetlen a szegénység, az állam és annak erőszakszervei fejletlenek, a korrupció viszont érthetően dühöng.
A fanatikus iszlámhívők az évek során már jól beépültek a tuareg társadalomba. Erre kiváló alkalom a benősülés, hiszen így már rokonsági fokra emelkedik a kapcsolat. A fegyveres, a többiekhez képest jómódú „utazók” könnyen megdobogtatják egy tuareg apa szívét, amikor megkérik a lánya kezét.
A térség szakértői a tuareg társadalom viszonyaiban látják a kérdés kulcsát. A hatalommal általában szemben álló, viszont attól sokat nem is váró törzsek főnökei vajon hajlandók-e kiadni a terroristagyanús személyeket? Egyes elemzők szerint a kérdés olyannyira elkésett, hogy már nincs is értelme: egész törzsek, ha nem is nyíltan, de rejtve, fű alatt tevőlegesen segítenek az Al-Kaida-tagoknak.
A „szívek csatáját” – úgy tűnik – megnyerte a magrebi térség Al-Kaidája: nemcsak a fiatal lányok kezének elhódításában győzedelmeskedik, hanem a lakosság rokonszenvét is besöpri. Ez különösen igaz a fiatalabb nemzedékre, amely a fegyverek kultuszában, az ellenállás mítoszában és az illegális kereskedelem törvényei közt nőtt fel. Ők lehetnek a szervezet következő tagjai.
Az AQMI mindenből részesedést akar. A tisztán kereskedelmi szállítmányokat éppúgy megcsapolja, mint a csempészárut. A közép-afrikai kikötőkből Európába tartó – nap mint nap növekvő mennyiségű – kábítószer-szállítmányok biztosításáért is beszedik a sápot. Csak meg ne nőjön túlzottan az étvágyuk – figyelmeztetnek megfigyelők –, mert volt már olyan eset, hogy kábítószerkartellek rendezték el a túlzottan mohóvá váló szállítók sorsát. Egyelőre ilyen fejleménytől nem kell tartani: a hírszerző körök olyan megállapodásról beszélnek, amelyet az AQMI a kolumbiai baloldali gerillákkal, a FARC-cal, egyben a világ legnagyobb kokaintermelőjével kötött, hogy biztosítja a drog Európába jutását.
Nem elhanyagolható bevételi forrást jelent a sivatagi terroristáknak az emberrablás. Míg 2007-ben négy, addig tavaly már 19 túszszedést hajtottak végre, és az idén valószínűleg meghaladják a 2009-es mutatókat. A nyugat-európai államok nem hajlandók közhírré tenni, hogy mennyi pénzt fizettek ki egy-egy túsz szabadon bocsátásáért. Ám mindenki által tudott dolog: ritkán fordul elő, hogy valakit a két szép szeméért engednek el. Az AQMI az esetek nagy részében – jó iraki szokás szerint – veszi a túszait. Alvállalkozóként bűnözői körök szállítják neki az elrabolt nyugatiakat, majd megalkudnak velük, nekik ez a személy mennyit ér.
A legutolsó, nyári túsz-szabadonbocsátáskor kiderült, hogy mi az ár. Az El Mundo napilap szerint a két katalán mérnökért a madridi kormány négymillió eurót fizetett ki. A franciák e megoldás helyett a bombázást választották. Ki járt el helyesen? A spanyolok, akik megmentették túszaikat, vagy a franciák, akik elrabolt honfitársuk halálához hozzájárultak? Nehéz a válasz. Az azonban biztos, hogy a terroristák a pénzből újabb emberrablást hajthatnak végre, új, jobb fegyverekkel, munícióval szerelhetik fel magukat, feltölthetik a sivatagban elrejtett üzemanyag-tárolóikat, és jut még új tagok toborzására is.
A térség négy állama létrehozta a vezérkari főnökök tanácskozó testületét, amely a gyorsabb és könnyebb együttműködést hivatott szolgálni. Algéria viszi a prímet. Algír már korábban is az együttműködést szorgalmazta, miközben a többi állam, élén Malival, túlzottan is könnyedén fogta fel a kérdést. Tavaly Mali jelentős katonai támogatást kapott Algériától. Mi volt az első látásra önzetlen segítség valódi oka? Először is az, hogy Algéria határaitól a legtávolabb tartsák a terroristákat. A második cél pedig az, hogy a terrorizmus elleni sikeres fellépés eredményeként elkerüljenek egy külföldi beavatkozást.
Nyugaton az észak-afrikai terroristák elleni harcban a lehetőségek közt nyíltan megfogalmazzák egy „szaharai háború” esélyét, ha a térség államai nem képesek megbirkózni a problémával. Az összehangolt nyugati katonai fellépést szorgalmazóknak is szólt Ronald K. Noble, az Interpol igazgatójának figyelmeztetése: öt–tíz éven belül Szomáliában és Észak-Afrika nyugati részén olyan helyzet állhat elő, amely manapság Afganisztánban és Pakisztánban tapasztalható. Ez pedig újabb elvesztett háborút jelent.