Táplálni a tengert

Most már lezajlott minden ünnep, konferencia, megnyitó, találkozó, egész napos mesemaraton a magyar népmese napjára szánva. Lett abból az egy ünnepnapból két hét is és több száz rendezvény a Kárpát-medence magyarlakta vidékein mindenfelé. De ami a kedvező győzelmi és kulturális divatjelentésekbe illő számadatoknál jóval fontosabb: a bodrogközi Karcsán, a „tündérek földjén” minden eddigi alkalomnál intenzívebben meggyőződhettünk arról, hogy a mese él.
Az élő mese pedig éppen olyan, amilyennek Ady Endre Az Óperenciás tengeren című versében leírta. A mese zúgó óceán, zúg benne ezernyi élet, ezernyi sors, sóhajok, nevetések, zúg benne a történelem, az egymásra következő generációk sora, és a mese „him-hám” elnyel mindnyájunkat, akárcsak Endre királyfit, aki a maga sorsmeséjét mondta el a versben.
Akik Karcsán jártunk a kétnapos mesetalálkozón Pápai Istvánné Páhi Emma nénivel, a meseiskola kutatóival, előadó- és alkotóművészekkel, azóta is a zúgó hullámok alatt üldögélünk, hátunkat az égig érő fának vetve, és azt kérdezzük magunktól, mit tegyünk, hogy „lélegeztetőgép”, vagyis külön alkalom és többéves „intenzív kezelés” nélkül is éljen, zuhogjon a mese, úgy, ahogy zuhogott, ömlött végig a moccanatlan néma évezredeken át, amelyekről alig tudunk valamit, mivel nem maradt róluk írásos emlék. S ahogy zuhogott azokban az időkben, amelyekből ránk maradt például a Lúdas Matyi és a Kőmíves Kelemen ókori meseelőzménye.
Azt, pontosan miként épülhet vissza a közösség, amelyben a mese gyökeret verhet, még nem tudjuk, csak sejtjük, hogy nem lehetetlen. Akkor sem lehetetlen, ha a néptáncmozgalom, a népdal, a népzene minden csodálatos hagyományőrzés, a magyar nyelvterületen működő kétezer népdalkör ellenére nem tudott az elmúlt évtizedek társadalmában széles körű, mindenkit befogadó, közösségformáló erővé lenni.
Mert régen, túl a társadalmi-gazdasági egymásrautaltságon, valóban az ünnepek és a közös éneklés, a közös tánc fogta egybe főként a falu népét, de akár más társadalmi rétegeket is.
Most az ünnepek nem közösek, népi táncot meg csak az „mer” táncolni, aki „tud” táncolni, még a Himnuszt meg a Boldogasszony anyánkat is csak az énekli hangosan a nemzeti ünnepeken, aki „tud” énekelni. Régen mindenki tudott persze, mert kiskorától énekelt, táncolt, és a kevésbé jó mozgású, jó hangú is megtanult elfogadható szinten csárdást járni, hallgatható nótát énekelni.
Most, ami még leginkább összeköt mindnyájunkat, az a beszéd és az írott szó. Mert aki nem olvas könyvet, az is olvas internetet, és aki semmit nem olvas, az meg tévét néz. Tehát valahogy ebből a sok-sok beszédből, szóból, mondatból kellene kihozni valamit, valami interaktív mesélésfélét, mesterek, mesemondók, -kutatók segítségével és állami ösztönzéssel talán.