Az váltotta ki a három ember agresszióját, hogy a hazaiak egyik játékosát, a török származású Korkut Kendalt Farkas Tibor csak az utolsó percekre kívánta becserélni. Édesapja szerint azonban a legényke nem „egyperces” játékos, a kezdőben a helye. S e véleményét szokatlan és elfogadhatatlan formában fejezte ki két társával egyetemben (amire lehiggadva a rendőrségen kellett magyarázatot adnia, de ennél nagyobb büntetés, hogy fiának új csapatot kereshet).
Ez nyilván kirívó eset. Ám aki rendszeresen látogat utánpótlásmeccseket, tudja, hogy a szülői elfogultság a sportág egyik megkerülhetetlen velejárója. (Persze nemcsak a futballban, sőt nemcsak a sportban, de mint más esetben, a nagyobb tömeg miatt itt figyelhető meg a legjobban.) Minősített esetben a zseninek nevelt gyermek nem fér be a csapatba, amibe a szülő, jellemzően az apuka nem tud beletörődni, s szinte bármit képes elkövetni a gyermek számára kedvező változás érdekében.
Ifjabb Albert Flóriánnak és Bozsik Péternek az atyai örökség ugyan más szempontból jelentett ösztökét, avagy terhet, ám az életüket gyerekkoruktól kezdve a pályán töltik, gyakorló edzőkként, illetve futballpalánták édesapjaiként széles rálátásuk van a labdarúgás hátországára. Őket kértük meg arra, hogy személyes élményeik alapján beszéljenek a kölyökfutball buktatóiról.
Bozsik Péter nem tagadja, játékosként leküzdhetetlen terhet jelentett a Bozsik név:
– Apám nagyon magasra tette a mércét számomra. Nem szóval, elvárással, hanem a játékával. Olyan szurkolók előtt kellett játszanom, akik még látták őt futballozni. Az edzőimmel együtt apám igyekezett levenni rólam ezt a terhet, amit tulajdonképpen önként én vettem a nyakamba. Mondták, hogy tehetséges vagyok, én is éreztem, lehet keresnivalóm, de úgy gondoltam, ha a Bozsik névvel a vállalható magasságot, amit durván huszonöt válogatottságban és kétszázötven NB I-es meccsben határozhatok meg, nem érem el, akkor nem szabad küszködnöm, ezért inkább az amatőrfutballt vállaltam. Amit aztán negyvenéves korom körül kicsit megbántam, talán mégis akaratosabbnak kellett volna lennem. Így visszagondolva, túl jó fiú voltam. Nemhogy visszaéltem a helyzetemmel, inkább ellenkezőleg, nehogy azt mondhassák: a Bozsik fia, mindent megengedhet magának.
Bozsik Péter viszont elismeri, edzőként már inkább előnye származott a nevéből, az ellenfél szurkolói is szerették. A futball árnyas oldalát mégis inkább ezen minőségében ismerte meg.
– Velem is előfordult, hogy a tulajdonos beleszólt, pontosabban bele akart szólni a csapat összeállításába. Szombathelyen Bíró Péter, a válogatottnál pedig Kisteleki István. Aki a Máltán elszenvedett vereség után értésemre adta, vagy végrehajtom az elvárt, erőszakos fiatalítást, vagy távozom. Ezután természetesen nem lehetett maradásom. Utánpótláskorú csapattal személyesen nem dolgoztam, de nem csak gyakorló apaként van rálátásom az ottani viszonyokra. Felfoghatatlan számomra, hogy egyes szülők mennyire képesek elveszteni a fejüket, s gyerekmeccseken is minősíthetetlen hangvételben kiabálnak. A vezetők pedig már a fiataloktól is azt az eredményt várják el, ami zsákutca. Hétről hétre megismétlődő jelenet, ahelyett, hogy azt tudakolnák, ez és az a tehetség miként játszott, miben fejlődött, zsigerszerűen az a kérdés: „Mi az eredmény?”
Először Albert Flóriánt is arról faggattuk, jelentett-e akár előnyt, akár hátrányt számára, hogy aranylabdás édesapja fiaként indult a karrierje.
– Nem éreztették velem. Talán az iskolában kaptam kedvezményt emiatt. A pályán csak az döntött, hogy megy a játék. S szerencsére nem volt velem gond. Serdülőként és ifiként is eljutottam a válogatottságig, így senkinek sem kellett magyarázkodnia amiatt, hogy bekerültem a Fradi felnőttcsapatába. Noha meg kell jegyeznem, ez az utolsó lépcsőfok sokkal nagyobb ugrást jelentett, mint előtte az egyes korosztályok között bármelyik. A felnőttek között három évre volt szükségem ahhoz, hogy saját magam lehessek, ne mindig apámhoz méricskéljenek. Az ő árnyékából először az 1992-es bajnoki cím megnyerése után tudtam a napfényre kerülni. Akiben nincs meg a képesség arra, hogy a legmagasabb szinten focizzon, annak csak árt, ha erőltetik. A gyerekeknél ráadásul az életkori sajátosságokat is figyelembe kell venni. Említhetek másik családi példát is. Mindkét fiam focizik, a nagyobbik a Fradiban nem fért be a kezdőcsapatba, nem volt sikerélménye, s kezdett elmenni a kedve a játéktól. Átvittem a III. Kerülethez, ahol kivirult, magára talált, csapatkapitány lett, újra élvezi a focit.
Miután felhagyott az aktív játékkal, a „kis Flóri” egyből az edzői pályát választotta. Eddig jobbára utánpótláskorúakkal foglalkozott – jelenleg a felcsúti Puskás-akadémia képzési igazgatója –, ami a részéről tudatos választás.
– Nem csak a játékosoknak, az edzőknek is folyamatosan kell keresniük a kihívást. Az NB I-ben dolgozó trénerek száma korlátozott. Úgy gondolom, nagyobb perspektíva van abban, ha valaki folyamatosan, tudatosan képezi magát, és gyerekekkel ér el eredményt – ami nem a bajnoki cím megszerzését jelenti, hanem azt, hogy hány gyereket tud kinevelni felnőtt esetleg válogatott szintre –, mintha leragad alsóbb osztályokban, mert akkor óhatatlanul rásül a bélyeg: alacsonyabb osztályú edző. A gyerekekkel foglalkozva is mindenkinek meg kell találni a helyét. Egyrészt jól kell működnie a kiválasztásnak. A másik oldalról egy edzőnek sem szerencsés, hogy ha az elitképzéshez ért, akkor lesüllyed a szabadidős szintre. Hiszen ha a kevésbé ügyes gyerekektől azt várja el, mint a legjobbaktól, akkor sem ő, sem a tanítványai nem élvezik a munkát, ha viszont enged az elveiből, előbb-utóbb beleszürkül a feladatába.
Ifjabb Albert Flórián szerint a szülőknek nagy a felelősségük, ám tudni kell kezelni őket. Kezdetben a képzési költségek javát ők állják – tagdíjat fizetnek, ők vásárolják a szerelést, vállalják az utazást –, később pedig hajlamosak elrontani a gyerekeket. Egy-egy tehetősebb szülő azzal, ha úgymond csapatot vásárol a fiának, amely egy darabig húzza magával a gyereket – de tehetséget nem lehet venni, s ha a szülőnek elmegy a kedve a dologtól, azt egy egész kölyökfutballklub sínyli meg. Általában ezek a focisulik rövid időn belül bezárnak. Másik eset, amikor a szülő az edzőt próbálja meggyőzni különféle módon gyermeke kivételes képességeiről, ám ha a gyerek történetesen kimarad a csapatból, abba csak kevesen tudnak belenyugodni.
Ezért is van szükség egzakt mérésekre, mert a számok nem hazudnak – jelenti ki Albert Flórián. – Bár már arra is volt példa, az egyik szülő az erőnléti trénert környékezte meg azzal a céllal, hogy manipulálja az adatokat, s a fiát így hozza helyzetbe. Ha a gyerek matematikából gyengélkedik, senki sem beszél lyukat a tanár hasába, hogy matekzseni. Labdarúgásban az edző véleményét azonban kevésbé fogadják el. Nekem szerencsére többnyire jó a kapcsolatom a szülőkkel. Ha mégis problémám támad, akkor nyolcszemközti beszélgetést kezdeményezek az érintett edző, a szülő és a gyerek bevonásával. Ha a szülők áskálódnak is, a gyerekekben többnyire lehet bízni, mert őszinték, s a szívük mélyén tudják, hol a helyük.
Az utánpótlás-nevelésben Magyarországon sokan az akadémiáktól várják a csodát. Ezekben az intézményekben vitathatatlanul minden feltétel adott a futballpalánták képzéséhez, előnyük mellett azonban azon hátrányukat is érdemes mérlegelni, hogy így a gyerekeket kiragadják természetes családi közegükből.
– Az akadémistáknak vállalniuk kell a megszokottól eltérő életmódot is, annak érdekében, hogy megfeleljenek a mai profi futball igényeinek – hangsúlyozza Albert Flórián. S mert az akadémiákat sokan luxusbörtönöknek tekintik, Gellei Imrével, a Puskás-akadémia szakmai igazgatójával arra törekednek, hogy Felcsúton az eddigieknél nagyobb szabadságot adjanak a gyerekeknek, ami a személyiségük kibontakoztatásában is hasznos.
Nemcsak Bozsik Péter és Albert Flórián, hanem bárki, aki felelősen gondolkodik a témában, egyetért abban, hogy a magyar labdarúgást alulról, az utánpótlás felől kellene felvirágoztatni. Ám nehéz kérdés, a gyakorlatban miként érvényesülhetnek az elsődlegesen – már utánpótláskorban is – üzleti érdekek mentén szerveződő sportágban a társadalmi célok. A tömegesítés ugyanis jól csengő jelszó, ám az ezzel járó költségeket senki sem viseli szívesen.
Így hát a szülő marad az első számú „tehetségkutató”. S ha netán téved, kéretik neki elnézni. Ám ha a „tünetek” ön- és közveszélyesek, inkább tanácsolják el a játéktól…
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
