A magánnyugdíjpénztárakról tudománytalanul

A kormány magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos minapi bejelentése a lépést ellenzők kommunikációs össztüzét váltotta ki. Az illetők azonban vaktölténnyel lőnek. Miért?
A pénztárak létrejöttét törvényi úton lehetővé tévő „alapító atyák” vezérelvként az öngondoskodást, mint olyat határozták meg. Ezalatt értendő, hogy ha és amennyiben a magyar állam nem lesz képes az általuk fenntarthatatlannak minősített nyugdíjrendszert finanszírozni, avagy az onnan érkező nyugdíj ilyen-olyan okból nem lesz elegendő az adott individuum békés öregkorának finanszírozására, akkor jön a mentőöv, magánnyugdíj képében.
Utóbbi kifizetését pedig hozzáértő (magán)kezek által serényen forgatott, rendszeres tagi befizetések hozamai teszik lehetővé, mi több, biztossá. Ezért kötelezővé tették a tagságot az állampolgár számára, oly módon, hogy az államtól elvett járulék kezelését rábízták az említett szakembergárdára. A törvénybe foglalt feltételezést – tudniillik, hogy egy adott alapkezelő minden körülmények között jobb gazda, mint az állam – már akkor sem tudták semmilyen példával, statisztikával, vagy egyéb adattal alátámasztani, már csak azért sem, mert hasonló modell a világon sehol nem funkcionált, sem akkor, sem korábban (sem azóta). A honatyák és ideológusaik az engelsi államelhalási gondolat globális pénz- és tőkepiacokra alkalmazott változatát alkották meg.
Szegény Engels, azóta is forog a sírjában. Eme szilárd alapra építkezve már könnyű volt azt a felépítményt felhúzni, amely a fent említett szakembergárda és a pénz- és tőkepiacok közötti optimális kapcsolatot tételezte fel, azzal kiegészítve, hogy az illető hölgyek és urak – a pénztárak alkalmazottai – a kockázatkezelés mesterei. Mármint akkor, ha egyáltalán az állam fokozatos elhalása és a piacok növekvő mindenhatósága, valamint maximális hatékonysága az utóbbi tulajdonság meglétét egyáltalán megköveteli. Hiszen ha egy állam és annak adósságleveleibe való befektetés kevésbé kockázatos, mint egy piaci és gazdasági hatásoknak folyamatosan kitett pénzintézet mindennapi tevékenysége, akkor nyilván az utóbbi működési kockázata is kisebb. És erre a nonszenszre akkoriban senki, de senki fel nem hívta a figyelmet, vagy ha igen, nagyon kevesen hallották.
És itt jön a következő végzetes tévedés. Az intézményi keretbe kényszerített „öngondoskodó” állampolgárt, pontosabban annak vagyonát ugyanis kockázatnak tették ki. Kockázatot vittek egy olyan rendszerbe, hozammaximalizálási céllal, ahol éppen a kockázat elkerülése a természetes cél, hiszen nem azért kell takarékoskodni, hogy a felhalmozódó összeggel valaki, akinek a működésére a felhalmozó csak időnként bír ráhatással, rulettezzen. Érdekes módon senkinek nem jutott eszébe, hogy az öngondoskodást valóban individuálisan értelmezze, például oly módon, hogy az állampolgárokat egyszerűen arra kötelezze, hogy valamely pénzintézetnél, avagy akár a postán egyszerűen egy megtakarítási számlát nyissanak, és a levont járulékból állampapírt vegyenek, avagy szimplán bankbetétben gyarapítsák nyugdíjalapjukat. Hiszen ebben az esetben nem lehetett volna a polgárokat különféle jelzőkkel ellátott (konzervatív, növekedő stb.) befektetési formákba kényszeríteni, tőlük különféle jogcímeken zsíros díjakat besöpörni, és egy csomó zsonglőrt eltartani.
A pénztárak kezelői, meg néhány szemtelen politikus azzal (is) vádolja a kormányt, hogy a pénztári tagok nevesített vagyonát most ellopja, mondván, hogy a magán-nyugdíjbefizetések vagyoni jellegűek (örökölhetők), az állami meg egy feneketlen zsák. Tizenkét éve egynek sem jutott eszébe, hogy az állami járulékbefizetésekhez ugyanúgy lehetett volna egyéni számlát rendelni. Persze azt valóban lehetett volna nyugdíjreformnak hívni, ellentétben a létrejött torzóval. Egyébként erre az érvre már megvan a logikus válasz – tudniillik a kormány bejelentette az egyéni nyugdíjszámlák létrehozását. Az aggodalom tehát felesleges, az érvelés átlátszó.
Végül pedig, arról szavalni, hogy a pénztárak eddigi hozamai „verték” a mindenkori állampapírhozamokat, és ez így lesz a jövőben is, pénzügyi sarlatánság. Aki már látott befektetési alap prospektust, tudja, hogy mindenhol megtalálható az alábbi mondat: „A múltban elért hozamok semmilyen garanciát nem jelentenek a jövőre nézve, csupán tájékoztatásul szolgálnak.” További tudományos elemzés nélkül, józan ésszel is belátható, mi a valódi mozgatórugó.
A kapzsiság. Persze nem a pénztári tagok érdekében. Ők kötelezően kockáztatnak. A pénztár kezelője viszont minden körülmények között gazdagodik.

A szerző közgazdász