A magyar krimihős

Az egyre népszerűbb Kondor Vilmos krimitrilógiájának főhőse, Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró, különféle fővárosi lapok munkatársa. A húszas évek Budapestjén játszódó első történetben egy fiatal zsidó lány halála nem hagyja nyugodni, a középső kötetben, amikor épp a Magyar Nemzetnél dolgozik, egy eltűnt lengyel kokainszállítmány után nyomoz a harmincas években. A harmadik részben, a negyvenes évek idején, titkos futárként küzd az ország háborúból való kiugrásáért.

Ön szerint mennyire ment át a köztudatba, hogy a háború előtti években nagyon sok magyar kémkedett „angoloknak”, vagyis többnyire angol–szovjet kettős ügynököknek?
– A két világháború közti időszak alig van jelen a köztudatban, vagy ha igen, akkor is olyan tompított formában, mintha egy összekarcolt, mocskos és rossz dioptriájú szemüvegen át lapozgatnánk egy rosszul megírt könyvet. Azaz ismereteim szerint a világháború alatti (és előtti) hírszerzés mikéntjéről, orientációjáról alig tudnak valamit nemcsak az olvasók, hanem a történészek is.
– Mennyire volt tudatos, hogy az angol orientációt és a háborúból való kiugrást képviselőket pozitív példaként, hősökként állítsa az olvasó elé?
– Nagyon sokan hittek az angolszász hatalmakban a hétköznapok embereitől kezdve a politikusokig, a háborút pedig sokkal többen ellenezték, mint támogatták, így aztán nem is kellett nekem hősöket állítanom az olvasók elé. Többen mondták már, hogy a hétköznapok hősei mi magunk vagyunk. Gordon is csak a saját hétköznapjainak hőse, ám 1944 decemberében olyan helyzetbe került, amikor tehetett valamit a hazájáért. Ő nyilván nem hősként élte meg a szerepét, csak tette, amit tennie kellett. Néha ez is elég ahhoz, hogy – akár őt, akár a regény más szereplőit – hősnek tekinthesse az olvasó.
– Úgy tűnik, nagyon rossz véleménye van a kortárs magyar szépirodalmat vagy az irodalmi kánont képviselőkről. Mi ennek az oka? Voltak személyes rossz élményei?
– Semmilyen rossz élményem nincs, csak éppen bosszant és irritál, hogy a kritika olyasmiket kér számon nemcsak az én krimijeimen, hanem másokéin is, ami szimpla ostobaság. Krimiszerzőként nekem azonban az olvasókkal kell foglalkoznom. Pár hónapja például kaptam egy kedves e-mailt Ullein-Reviczky Antal lányától, aki egy rövid jelenet erejéig felbukkan A budapesti kémben. Megköszönte, amiért úgy írtam édesapjáról, ahogy, és gratulált a regényhez. Különös érzés volt, nem tagadom.
– Ön középiskolai tanár. Amikor a Bűnös Budapest trilógiát írta, gondolt a diákjaira? Hiszen a középső regényben nagyon fiatal emberek lesznek a kokain és a szerencsejáték áldozatai.
– Szerencsejátékosként vagy kokainistaként nem gondoltam rájuk, de eszembe jutottak, amikor rácsodálkoztak egy beszélgetés során arra, hogy milyen színes élet folyt Budapesten a két világháború közt.
– Regényei témájuknál fogva nem kerülhették el a mai áthallásokat, a politikai identitások, elkötelezettségek, vállalt vagy nem vállalt múlt kapcsán. Ezek a múltbeli dolgok a mai napig indulatok gerjesztői. Ön mintha valamiféle görcsoldó szerepet vállalt volna azzal, ahogyan ábrázolja a korabeli figurákat egy nehéz történelmi helyzetben.
– Nem akarok görcsoldó lenni, én csak krimiket írok (nem történelmi regényeket) egy Gordon Zsigmond nevű újságíróról egy Budapest nevű városban. Az említett indulatokból én személyesen alig érzek valamit, viszont rendszeresen írnak nekem hálás olvasók, mert olyat kaptak a regényektől, amire nagyon vágytak, vagy ami éppen hiányzott nekik.
– A könyveiben is olvasható életrajza szerint ön Sopronban él, de aligha tudta volna megírni ezt a nagyon budapesti trilógiát, ha nem él jó ideig a fővárosban. Miért szereti azt a bizonyos régi Budapestet, amelyben még nem is élhetett?
– Mert vonzó volt, izgalmas, nagyvilági, érdekes és a – legszörnyűbb pillanatait leszámítva – szórakoztató és lebilincselő. Kivételes színfolt volt Budapest a világvárosok között, olyan hangulattal, amit én csak megkísérelek visszaadni, de nem sikerülhet.
– Születik-e újabb Gordon Zsigmond-regény, és mikor játszódik?
– Már dolgozom a negyedik köteten, amelynek címe Budapest romokban, 1946 nyarán játszódik. Jövőre a könyvhéten jelenik meg.
– Tud-e valamit a külföldi fogadtatásról, illetve arról, hogy mi ragad meg egy efféle magyar történelmi krimiből egy külföldit?
– Amennyire látom, a kor és a város a legvonzóbb, ezenfelül Gordon ragadta meg a legtöbbeket, valamint a történelem és a bűn ilyen szintű összefonódása.
– Vannak-e önnek magyar vagy külföldi író példaképei, mesterei?
– Nagyon szeretem Dashiell Hammett-tet, Jim Thompsont, a kortársak közül pedig alig várom Joseph Kanon, Robert Edric és Henning Mankell regényeit.