A szerethető dokufilmfesztivál

A jihlavai nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál állandó látogatói már megszokhatták, hogy az esemény együtt jár a város vizuális átrendezésével is. Ez alól az idei, a tizennegyedik sem kivétel. Az arculatért felelős Punk Deco stábja ezúttal raklapokban gondolkodott, ezekből készültek a székek, asztalok, a bárpult és a belváros több pontján felbukkanó bodegák, utóbbiakból egyet még a vetítések egyik helyszínéül szolgáló DKO Sztálin-barokk épületének egyik oszlopára is felbiggyesztettek, amitől az egész egy gigantikus madárles képzetét kelti. A dekorátorok derűs egyszerűsége és az adott épített környezet, a titokzatos, váratlanul előbukkanó, cseh boltíves belső terek együtt biztosítják az egyedi atmoszférát, olyan az egész, mintha a punkok belebonyolódtak volna egy időutazásba. És minden sarkon ott virít a kék Doc. Dream felirat, ami egy kicsit talán azt is jelzi, hogy Marek Hovorka fesztiváligazgató másfél évtizedes álma végleg megvalósulni látszik.
A szinte a semmiből induló fesztivál idei mezőnye rendkívül erősnek mutatkozik, a fősodorban egyaránt helyet kaptak a kapitalizmus és a globalizmus jelen helyzetét vizsgáló alkotások, a közösségeket bemutató munkák és az egyénre fókuszáló, bensőséges hangulatú művek. Jól érzékelhető a műfajon belüli átjárás, egy filmen belül is tetten érhetők a kísérleti, a beszélő fejes és a játékfilm felé kacsintgató elemek. A jellegzetes cseh humorra építő, vidáman ünnepélyes megnyitó ceremónia után vetített Matchmaking Mayor (ez esetünkben nem gyufa- gyártónak, inkább párkereső polgármesternek fordítandó) című cseh–szlovák film például az utóbbi két módszert variálja, és az elképesztő figurákból álló szereplőgárdának (is) köszönhetően bele is kerülünk nyakig a történetbe. Mely szerint egy (a Zemplén túloldalán fekvő) szlovák falucska túlmozgásos polgármestere rádöbben, hogy a települést a kihalás réme fenyegeti, mivel túl sok az egyedül élő nő és férfi. Ez ugyan az érintetteket szemlátomást nem zavarja túlzottan, de ha már a probléma felvetődött, azt meg is kell oldani. Rádiószózatokat intéz a lakossághoz felvilágosító jelleggel, majd személyes megkeresés útján is arra buzdítja a „szingliket” (a szó itt szinte szürreális és új jelentést kap, hiszen itt nem a libidójukat a vállalatvezetés oltárán feláldozó hölgyekről van szó, hanem komoly kommunikációs nehézségekkel küzdő falusi emberekről, akiknek a tradíció eltűnésével olyan helyzetekkel kell szembenézniük, amelyekkel felmenőik nem találkoztak), hogy ismerkedjenek és házasodjanak. A kultúrházba szervezett esteken Forman és Hrabal világát idéző jelenetek játszódnak le, a zene és a szituáció kilátástalan, és hamarosan jön a hajnali busz, mindenki indul dolgozni, virslit válogatni az üzembe, vagy autót javítani a műhelybe, ami azért eggyel jobb, ha valaki szereti.
Legalább annyira, ahogy a kamera szereti ezeket a közelmúltból itt maradt embereket, akik a szarvasos falvédők alatt, bájos kiskutyákat ábrázoló ágytakarókon ücsörögve nézik a tévét, mindörökre.