Arany katonamérték

Mivel a keresletet a piaci igény diktálja, a piac pedig egyre igénytelenebb, törvényszerű, hogy essen a színvonal. Túl vagyunk a szocialista kultúrpolitikán, akkor a pártközpontban gondolták ki, hogy a nép nevelhető – egy kis operett, egy kis Bánk bán. Nem jött be. A csipkés kombiné felfutásának idején még élt a remény, csak tévedésről van szó, de már tudjuk, hogy nem az volt, hanem korszakhatár. A magyar stand up, az állj ki és mondd! fényesen indult, fiatal és bohó volt, ugyanakkor reményteli és friss. Amióta menő üzlet lett, egyre hígul. Az emberek többsége hiszi, hogy ami jó a fürdőszobában vagy az iskolai bulin, megállja a helyét színpadon is. És ha hagyják, fel is áll. És ma addig állhat ott, amíg nevetnek rajta.
Lehet búsulni, de azért nem kell temetni a magyar kabarét, mert lassan talán túljut a gyermekbetegségein. Nem mondjuk, hogy minden haknira állócsillagokat kell küldeni, ott a fizetőképes kereslet dönt. De azt már mondjuk, hogy egy bizonyos színvonal alatt nem szabad kiengedni a nagy nyilvánosság, a rádió és a televízió százezres, esetleg milliós közönsége elé azokat, akik nem ütik meg a katonamértéket. Ez a mindenkori szerkesztő felelőssége és dolga. A közrádió kabarészerkesztősége, amióta átalakították, óriási nyomás alatt dolgozik. Sinkó Péter főszerkesztőnek és stábjának olyan mennyiségű adásidőt kell kitöltenie, mint korábban egyetlen elődjének sem, alig van ismétlési lehetőség, folyton kell a friss anyag, az új ember, és helyet kapnak olyanok is, akiknek nem kellene. Emiatt a kabarén gyakran inkább sírunk, mint nevetünk. A reményt az adja, hogy az elmúlt években nemcsak hígulás, hanem erősödés is volt. Színre lépett egy komoly tehetségű, megfelelő ízléssel rendelkező humorista generáció. Aki hallotta már stand up párbajban Fábry Sándort és Bödőcs Tibort, vagy Fábryt Kőhalmi Zoltánnal, az tudja, mi e generációváltás lényege. Mit tud már Fábry, és mit nem tud még Bödőcs, viszont mi az, amitől mindegyik unikális és vita nélkül zseniális. És megjelent az a középmezőny – és itt ezt ne tessék becsmérlően értelmezni –, amelyikre Sinkó Péter is kockázat nélkül építheti fel a havi kabaréit. Ide tartozik már Kovács András Péter, vagy a rendkívüli szorgalommal és állóképességgel rendelkező Hadházi László, akik könnyedén elvisznek a hátukon egy estet anélkül, hogy a fejünket fognánk bánatunkban a magyar kabaré jelene miatt. Az ő munkásságuk adja a reményt, és igazolja Litkai Gergelyt, aki a magyar stand up menedzsere, hogy időt kell adni mindenkinek, azután kiderül, ki marad, ki kopik el. A Novemberi Rádiókabaré első részét a hónap eleji mindenszentekre való tekintettel egy héttel később hallhattuk. Meg kell emlékeznünk a konferanszié Kovács András Péter és Hadházi mellett még Kormos Attiláról és Lung László Zsoltról, akik nyilván próbaidős tagjai az Erdélyből érkező csapatnak, de igen reményteli a munkájuk, továbbá Pataki Balázsról és szerzőként Kövesdi Miklós Gáborról – ő a tíz éve eltávozott Boncz Gézára emlékezett –, és nem utolsósorban a színpadra visszatért Bajor Imréről. Egyszóval az egész műsorról, mert úgy volt jó, ahogy volt. Öröm leírni.
(Novemberi Rádiókabaré, Kossuth rádió.)