Csodafogyasztók és istenkeresők

Néhány napja játsszák a hazai mozik Jessica Hausner osztrák rendezőnő filmdrámáját; a Lourdes a tavalyi velencei filmfesztiválon négy díjat is elvitt. Ajánlólevélnek elég is lehetne ennyi, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő főszereplő, Christine történetéhez tapadó ezer kérdés azonban messze túlmutat a forgatókönyv keretein. Csodaipar és folklórkereszténység, fogyasztói társadalom és istenkeresés. A Művész mozi hétfői vetítése után Beer Miklós váci megyés püspök és Martos Tamás pszichológus részvételével rendeztek pódiumbeszélgetést.

Fülszöveg. A Lourdes osztrák–francia–német koprodukcióban készült, a velencei filmfesztiválon tavaly különdíjjal és Fipresci-díjjal is elismerték Jessica Hausner író-rendezőt, illetve a filmet Arany Oroszlánra is jelölték. A sclerosis multiplexben szenvedő főszereplőt megformáló Sylvie Testud korábban többek között a Piaf című filmben Marion Cotillard (Edith Piaf) mellett tűnt fel. A Lourdes-ban szerepet kapott egy magyar színésznő, Tóth Orsolya is.

Semmi sem teszi úgy próbára a hitet, mint egy csoda – hirdeti a Lourdes plakátja. Még le sem pereg az első képkocka, már meg is akaszt. A bökkenő nem más: a csoda maga. A csodához való viszony abban a korban, amikor „…Isten átalakult az Univerzum Rt. távoli vezérigazgatójává; tudod, hogy ott van, hogy ő viszi a boltot (habár valószínűleg elmenne nélküle is), sohasem látod, de elismered a vezető szerepét, noha te is megteszed a »magadét«”. Szintén Erich Fromm amerikai pszichológust idézve: „A vallás frigyre lép az önszuggesztióval és a pszichoterápiával, hogy segítségére legyen az embernek üzleti tevékenységében.” New age, ezomizéria, spirituális sikerkódexek s a többi.
De nem is kell ilyen messzire menni. A filmet író-rendező Jessica Hausner valahol a finom szatíra és az empatikus lélektani dráma között egyensúlyozva az egyház épülete körül sepreget, amikor egy gyógyíthatatlan lány lourdes-i zarándokútján, a vele megesett csodán keresztül röntgenszerű látleletet ad a csodaváró zarándokok groteszk mikrovilágáról, s rajtuk keresztül az üres rítusokban kimerülő folklórkereszténység ellentmondásosságáról. Achillesi pontokat tapogat, de nem ítélkezik. Ott van a mérleg egyik serpenyőjében Lourdes villogó Mária-szobrokkal és szuvenírboltokkal telezsúfolt, plázaszerű üdvösséggyára, ahogy a személyes Isten-kapcsolatot valamiféle csereüzletként felfogni képes modern ember a saját képére igazította, de van szeme a rendezőnek az őszinte hit megnyilvánulásaira, a valódi szenvedés ábrázolására is. A helyszín persze csak díszlet, a szinte csak félmondatokkal felépített karakterek pedig ürügyek, hogy fel lehessen tenni a valódi kérdéseket.
Beer Miklós váci megyés püspök és Martos Tamás pszichológus is érzékenynek, alázatosnak és fontosnak nevezte a filmet, éppen a rákérdezés bátorsága miatt.
– Nincs ezen mit szépíteni: ilyenek vagyunk – összegezte benyomásait a katolikus zarándokokról közvetített képről a vetítés végén Beer. És tényleg. A Lourdes szeretetteljesen ironizál, finom humorával felszabadít. Martos Tamás szerint a film egyszerre három dilemma végiggondolására is alkalmat ad. Jól láttatja az ember kettős igényét arra, hogy átélje, majd mint valami árucikket, „túlhasználja” a csodát, illetve megijedve attól, hogy a biztonságosan berendezett valóságképét szétzilálja, inkább visszaterelje a dolgokat a régi kerékvágásba. A kerekes székhez kötött lány, a zarándokcsoport testi-lelki gyógyulást kereső tagjainak szenvedése által szembesít saját elesettségünkkel, és a fejfordítás gesztusával, ahogy az ember igyekszik más kínja elől inkább közönybe menekülni. Valódi kérdése mégis az, mi van, ha a futószalagon elvárt csoda megtörténik, ráadásul mással? Mit kezd az ember, és mit kezd az egyház a megmagyarázhatatlannal? Elmegy-e mellette, vagy képes üzenetként értelmezni? Esetleg, mint valami eltévedt SMS-t, törli.