Darázsfészek 16

Musca domestica
Aki addig kételkedett Kővágó professzor rendkívüli kisugárzásában, az mindjárt az első egyetemi előadáson meggyőződhetett arról, hogy nem valami diákos legendagyártásról van szó. Ahogy Kővágó megállt a katedra előtt, ahogy egyszerre tudott mindenki szemébe nézni, és ahogy metsző tekintete szinte leborotválta az arcokat, attól bizony megfagyott a levegő.
– Bemutatkoznom felesleges. Aki esetleg mégsem tudja, ki vagyok, sürgősen keresse fel agysebészét! – dörrent a professzor baritonja. Kis hatásszünet után folytatta. – Ne gatyázzunk, vágjunk bele! A musca domestica, gyengébbek kedvéért a házi légy, a rovarok osztályába, a kétszárnyúak rendjébe, a rövid csápú kétszárnyúak alrendjébe, ezen belül a muscidae családba tartozó faj. Az üres tekintetekből úgy látom, nem mindenki tudja, miről beszélek! Jobb lesz, ha megmutatom.
Kővágó eltűnt a hallgatók szeme elől. Fél perc múlva az első sorban ülők vették észre, hogy a katedra íróasztalán légy futkározik, játékosan fel-felröppen, ráül Kővágó professzor aktatáskájára, szemüvegtokjára, a sárga táblaszivacsra, ahol különösen jól meg lehetett figyelni. Ennek ellenére néhányan zúgolódtak, hogy rosszul látják, a lábait sem tudják megszámolni. A légy erre körútra indult, átrepült a termen, leszállt a hátsó falra, ott illegette magát, aztán elidőzött a mennyezeten, a kifüggesztett magyar címeren, végigmászta az ablakokat. Az utolsó ablak azonban résnyire nyitva volt, és mire a közel ülők észbe kaptak, a légy kirepült a teremből. Izgatott sugdolózás támadt, a hallgatók várták, hogy a professzor viszszatérjen, de nem tért vissza, pedig az összes ablakot kitárták.
Szünetben aztán két hallgató bekopogott a dékáni hivatalba, jelentették a történteket dr. Pozsár Marina tanulmányi főelőadónak, aki belevörösödött a hírbe.
– Harmadszor csinálja meg velünk! Egyelőre ne számítsanak a professzor úrra. Áttelel valahol, majd csak márciusban csalják vissza az első meleg napsugarak – közölte fátyolos hangon, aztán levette a szemüvegét, ököllel verte az íróasztalt. – Mit állnak itt? Addig forgassák a jegyzetet!

Masiniszta
Atyinai Dezső az érettségi évében kezdte gyűjteni az élet- és korrajzokat. Már az első megszerzett kötet – Odoaker élete és kora – nagy hatással volt rá, egymás után háromszor elolvasta. Elviselhetetlenül hosszú előadásokat tartott a témáról, rámutatott a részletek fontosságára, nem csoda, ha a barátai kerülték, sőt, amikor gyerekkori perselyét feltörve megvásárolta Batthyány Lajos élete és kora, továbbá Lucrezia Borgia élete és kora című műveket, már bujkáltak előle. Mire körülnézett, egyedül maradt, a kutya se törődött vele. Ennek már negyvenkét éve, ám Atyinai Dezső érdeklődése egy cseppet sem lohadt. Újabb és újabb köteteket szerzett be, mohón olvasott, rászokott a lapszéli jegyzetelésre. A Néró császár élete és kora című könyvben például több a jegyzet, mint a nyomtatott betű. Feleséget se talált magának, persze nem is nagyon keresett, minden kapcsolatát felemésztette az élet- és korrajzok iránt érzett örök szerelme. Két könyvszekrénye roskadásig telt időrendbe rakott élet- és korrajzokkal. Az utolsónak polcra került mű azonban nem könyv volt, hanem közönséges iskolai füzet. Ennyi állt a borítóján: Atyinai Dezső élete és kora. Belül ügyetlen rajz árválkodott, a gyermek Atyinai Dezsőt ábrázolta, amint meglovagol egy gőzmozdonyt. Alatta egyetlen sor: „Megy a gőzös, megy a gőzös, Kanizsára, elöl ül a kis Dezsőke, aki ma lett 75 éves!”