Déryné Ózdon énekel

Regős István Munkácsy-díjas festőművész tárlatával nyitották meg a gyulai Várszínház felújított színháztermét és galériáját. A Szentendrén élő alkotó, akinek művei között a színház világához kötődő művek is találhatók, a legutóbbi évek munkái mellett a 90-es évekből származó képeiből állította össze november 17-ig látogatható kiállítása anyagát.

Több okból is kitűnő döntés volt, hogy éppen Regős István alkotásaival avatták fel a Várszínház megújult épületében lévő galériát. Egyrészt azért, mert a kora őszi alkonyatban a tárlatra igyekvők ugyanazokat a mágikus fényeket érzékelhették és élvezhették a színház épületéhez vezető utcákon, mint amilyenek a festményeken fogadták őket. Másrészt azért, mert a gyulai belváros történelmi hangulatú, a XIX. század szép évtizedeire emlékeztető terei éppen úgy a jelen és a múlt, a kultúra, a művészet sűrítményét adják, mint Szentendre, ahol Regős István él és dolgozik. Harmadszor természetesen azért, mert munkásságában fontos helyet kap a színházi tematika, mégpedig abban a tág összefüggésrendszerben megjelenítve, amelynek kereteit a magyar reformkor, a szellemi, morális, és a szó szoros értelmében vett országépítés kulisszái határozták meg.
Regős István szubjektív történelemidézése mögött nagyon is objektív értékrendszer található, ahogyan az olykor a naiv festészet motívumait, stílusrétegeit idéző megoldások is nagyon tudatosak. „Oktatási segédanyagokat” készít fiatalok és haladók számára, a tudományos diszciplína fontosságához méltó módon komolyan viselkedő tanárként mondja ki a kacagtató örök igazságot, miszerint: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!”
Klasszikus oszloprendek és posztmodern ablakformák, barokk, klasszicista és szocreál homlokzatok láthatók egyik legfontosabb színházhoz kötődő művén, A színház című, 2000-ben készült festményén, amely sajátos állásfoglalást jelentett abban a vitában, amely ma sem csitult el az új Nemzeti Színház körül, másrészt a konkrét épülettől elvonatkoztatva utal a különböző kultúrák megszületésének, gazdagodásának, kölcsönhatásának természetrajzára.
Hasonló módon építkeznek maguk a Regős-művek is, amelyekre a belga Ensor, Magritte éppen úgy hatott, mint a drámaíró Mrozek, a magyar reformkor szellemisége nem zárja ki a népi, vásári művészet elemeit vagy épp a művészet világától látszólag távol álló vizuális megnyilvánulásokat, a tudományos megnyilvánulások, a szemléltető eszközök tárát, a történelmi mozzanatok éppen úgy szerves részét adják a Regős-műveknek, mint a köznapi élet képei, a nagyváros és a magyar vidék, a természet jellegzetes motívumai, ha úgy tetszik, vizuális közhelyei. Az utóbbi évek művein a közlekedés, a helyváltoztatás, a kommunikáció eszközei egyre gyakrabban jelennek meg, utalva rá, hogy a technika és az ember közötti kapcsolat, a jeladás, a jel értelmezésének lehetősége-lehetetlensége továbbra is foglalkoztatja a festőt.
Épp úgy, mint az a hatás, amelyet a fények gyakorolnak a környezetre, mintegy átértelmezve a táj, a város motívumait, kérdéssé szelídítve az állításokat, talánnyá varázsolva a valószínűt. Mi az igaz és mi a valódi? Ezt kérdezik Regős képei, például az a kompozíció, amelyen, ahogyan a címe mondja, Déryné Ózdon munkásoknak énekel. Azok között a kulisszák között kereshetjük inkább az igazságot, amelyet ezen a festményen látunk, vagy azok között, amelyeket fölépítettek az emberek a XX. században, és különösen annak második felében maga köré – és nemcsak Ózdon, hanem mindenütt?