Dobos Lászlót köszöntötték

Nem tudni, miféle természetfeletti küldetéstudat indíthat arra egy embert, hogy a nyolcvanadik születésnapján elutazzon Pozsonyból Budapestre, és meghallgassa a köszöntéseket, amelyek egy hosszú élet munkájának méltatása mellett újabb és újabb terheket raknak a vállára.

Számítunk rád, ilyen férfiakra van szükségünk, a te akarásodra, lendületedre, jövőt építő szándékaidra, Szlovákiában és Magyarországon – ez szinte minden méltatásban elhangzik, érthető módon: Dobos László életműve nemcsak az íróé, hanem a közéleti emberé is. Duray Miklós úgy fogalmaz, hogy „írók vannak sokan, de építő emberek kevesen”. Olyan is akad, aki szerint ez utóbbi talán még fontosabb, mint a Kossuth-díjjal is elismert irodalmi alkotómunka.
– Nem lehet megkerülni őt, ha a felvidéki magyar szellemi-politikai életről beszélünk – mondja a politikus-munkatárs, Csáky Pál és valószínűleg tényleg megkerülhetetlen az az ember, aki biztos alapokra helyezte a szlovákiai magyar szellemi életet. Egy olyan században, amikor nem lehetett őszintének lenni, és amikor a kortársak visszaemlékezése szerint nem volt a felvidéki magyaroknak semmijük: se sajtó, se irodalom, se összefogott, megszervezett értelmiség. Dobos László keze nyomán folyóiratok, újságok teremnek, megalapítja a Madách Kiadót, összehozza az írókat, és képviseli is a közösségét, ha a történelem lehetőséget kínál: a prágai tavasz idején és később a rendszerváltás után. 1968-tól egy éven át tárca nélküli miniszter. Az ezt követő húsz évben sorstársaihoz hasonlóan neki sincs lehetősége politikai cselekvésre, de az író és az irodalomszervező ekkor is működik, és lerakja a szlovákiai magyar kulturális élet alapjait. Az Irodalmi Szemle, amelynek tíz évig volt főszerkesztője, az ő munkája nyomán vált széles látókörű folyóirattá, a mai napig élő Madách Kiadó ténykedése is neki köszönhető, munkatársaival ő alapítja meg a Posonium irodalmi-művészeti díjat. Kapcsolatot épít az anyaországgal is, ezt a párbeszédet egész életében fontosnak tartja: Sunyovszky Szilvia színművésznő, az ifjúkori barát egy Dobos-regényrészlet felolvasásával idézte meg azt az 1967-es írószövetségi fellépést, amellyel a felvidéki magyar irodalom némi jogos megrendülés kíséretében bevonul a magyarországi irodalmi köztudatba. Az életmű arra is figyelmeztet minket, hogy a határon túli, európai mércével mérve is minőségi irodalmi teljesítményeket talán még mindig nem kezeli egyenrangúként a hazai irodalmi élet. Azonkívül, hogy jó volna, Dobos László szavaival élve, tényleg „az igazság irányába menni”, ha létezik egyáltalán ilyesmi a harmadik évezredben. Az író-irodalomépítő mindenesetre kategorikus parancsot közöl velünk: „Kell egy cél, és kell erő.”