A filmkészítőknek szilárd meggyőződésük, hogy a közönséget érdekli maga a forgatás és a film a filmben, mint eszköz és technika. És legalábbis Truffaut Amerikai éjszakája óta ez így is van. A tizennegyedik jihlavai nemzetközi dokumentumfilm programjában is akadt erre példa, mindjárt kettő is. Nicolás Pereda mexikói–kanadai koprodukcióban készült All Things Were Now Overtaken By Silence című alkotásának elején rögtön egy világításpróba közepébe csöppenünk, ami persze elsősorban operatőr szakos hallgatók számára tanulságos, különben egyszerűen csak szép, amint egy lámpa vagy gyertya elmozdításával változik a fekete-fehér hangulat. Aztán amint a stáb megtalálja a legoptimálisabbnak tűnő arányokat, részenként felveszik Juana Inés de la Cruz Első álom című költői monológját, amelyet Jesusa Rodriguez performance-művész és politikai aktivista ad elő. És ennyi az egész. Nem valószínű, hogy a mű kedvéért tódulnának a népek a plázába, néhol valóban embert próbáló, de legalább tiszta a cucc és Hollywood amúgy is elszoktatta a világot attól, hogy a filmnek nyelve van és azon lehet úgy „beszélni”, hogy az jelentsen is valamit. Az Unreal Forest című thaiföldi moziban pedig nyomon követhetjük, amint egy thai rendező a Forget Africa program részeként lehetőséget biztosít három afrikai filmesnek, hogy rövidfilmeket forgassanak Zambiában és persze dokumentálja a történteket.
Húsz év egy pillanat a történelemben, de arra már alkalmas, hogy visszatekintsünk, mi minden történt velünk itt Közép- és Kelet-Európában, anélkül, hogy beleszólhattunk volna sorsunk alakításába. A magukat szép számban képviselő román filmesek különböző módszerekkel keresik a válasz(oka)t, az eredmények pedig rávilágítanak arra is, miért beszélhetünk napjainkban a román filmművészet legszebb korszakáról. Ana Vlad és Adrian Voicu Metro Branding című filmje például egy szerelem története, emberek és tárgyak között. Szomorú és nosztalgikus utazás valaha volt, meghatározó román brandek között, megidézve azt a világot, amelyben maga a szó ugyan ismeretlen volt, viszont a létező ipar olyan tárgyakat gyártott, amelyekre a munkások a mai napig büszkék, legyen az fegyver, bicikli vagy teniszcipő. Utóbbiról ugyan ez idáig senki nem tudta megmondani, miért nevezték úgy, hiszen a kutya sem teniszezett benne, viszont a jelenből visszatekintve is jól nézett ki. Ráadásul, amikor a filmesek megvizsgáltatták röntgennel és ortopéd szakorvosokkal, kiderült, hogy rendkívül egészséges viselet volt, ellentétben a ma használatos távol-keleti sportcipőkkel, amelyek nemcsak rondák és egyszer használatosak, de maradandó károsodást is okoznak. A film persze kissé rájátszik a döbbenetesen élénk kommunista nosztalgiára, de az elhangzottakkal nehéz vitatkozni: a privatizáció, a gyárbezárások előtt volt munkahely, és az sem igaz, hogy gazdaságtalanul termeltek, a bicajokat például tömegével exportálták az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába, ráadásul nem otthon kellett összebarkácsolni őket, és nem törtek ketté egy hónap múlva. Laurentiu Calciu alkotása szélesebb keretek között kutakodik. Az After The Revolution azt boncolgatja, hogy a „forradalom” utáni, érzelmekkel átfűtött román társadalom ugyan szíves örömest bízna a demokratikus berendezkedésben, csak egy kérése van, mutassanak már be valakit, aki nem sározódott be a múltban.
origo.hu
Orbán Viktor: A migráció miatt széteshet a schengeni térség
