Kedves Mindenki!

Alábbiakban nyílt levél következik. Nem exkluzív jellegű, ezért forrásmegjelölés nélkül is bárhol közölhető, azt sem ígérem, hogy a témát ezzel lezártnak tekintem, és többé sehol sem nyilatkozom róla – így legalább nem szeghetem meg már holnapra a fogadalmamat.
Szóval, vágjunk bele, némi múltidézéssel! Megkérdeztem a pekingi olimpián a magyar profikat éppen lekaszabolt amerikai vívót, hányan és mióta űzik hivatásszerűen a sportágat az Egyesült Államokban, ő pedig nem is értette, miről beszélek. Hisz épp csak fél évre szakadt ki a civil munkájából, aztán hazatérve már ment is vissza – adószakértőnek. Ugyanezzel az elnéző mosollyal válaszolt hasonló felvetésemre a tavalyi, római vb-n a kanadai pólós lány, miután társaival kiejtette a magyarokat. A lap aljáig sorolhatnám a példákat, amelyek egytől egyig bizonyítják: a pénz nem minden.
Napjaink sportjában sem az, hiába hallani oly gyakran, hogy megváltozott a világ. Dehogy változott; ugyanolyan magas a Kékes-tető, ugyanolyan mély a Duna, ugyanaz a nap süt – csak mi, emberek változunk, de magunkat azért ne tekintsük egészen külső körülménynek. Még a magyar sportot elárasztott menedzsereket, szponzorokat, azon klubvezetőket se, akik életükben nem vívtak egyetlen félkomoly ifimeccset sem, ezért fogalmuk sincs róla, mit tesz sportembernek lenni. Ők pénzemberek, azt a világot ismerik, abból vezetnének le mindent. A magyar labdarúgást már tönkretették: amíg szakmával, képzéssel, edzésmunkával, technikai és taktikai tudással akartuk állni a versenyt, sikerült, amióta pénzzel, elbuktunk. A kézilabdának nem szabad hasonló sorsra jutnia. Pedig a veszély reális, a múlt hét levélváltásai óta még inkább az.
Ezért emlékeztetném arra kedves mindnyájatokat, hogy 2010 Magyarországán élünk. Ahol az elmúlt években családok, családfenntartók ezrei veszítették el a munkájukat, a kenyerüket, az otthonukat, ahol én például a Magyar Nemzet sportrovatvezetőjeként dolgozom. Ha mondjuk Németországban viselnék hasonló pozíciót, az őszi szünetet a Karib-térségben töltöttem volna; így Sárváron voltunk, és pompásan éreztük magunkat.
Nem demagógia ez, hanem realitás. Ezért ha a januári, svédországi vb-n a pályán kívül akarunk a középdöntőben a németek, a franciák és a spanyolok fölé kerekedni, akkor el sem jutunk oda, mert már a csoportból sem megyünk tovább. Ha viszont a pályán, kézilabdában kísértjük meg a lehetetlent, bármi előfordulhat.
Kérdezzétek Mocsai Lajost! Akkor is ő volt a kapitány, amikor férfi világversenyen legutóbb érmet nyertünk, még szegénylegényként, 1986-ban. Vagy vegyétek az elmúlt évtized vb-szerepléseit! 2001-ben és 2005-ben ki se jutottunk, 2003-ban és 2009-ben hatodikok lettünk – ilyen hullámzó színvonalú lett volna a hátország? Ugyan. Hát azt tudjátok, hogy az 1995-ös vb 17. és az 1997-es 4. helyezése között mi változott? Az, hogy Izlandra egyéni vállalkozók utaztak, Japánba viszont igazi közösség.
Kedves magyar sportolók! Ha hajdani eszmények esetleg nem is élnek mindannyiótokban, a világért se higgyétek, hogy a válogatottság kidobott idő és pénz, felesleges fáradság és kockázatvállalás. Hisz klubjaitok nem tíz, hanem tizenkét hónapon át folyósítják a fizetéseteket, amit tehetségetek mellett annak is köszönhettek, hogy válogatott remekléseitek emelik ázsiótokat, piaci értéketeket. Ráadásul az sem igaz, hogy tíz-tizenöt év alatt kell megteremtenetek egzisztenciális háttereteket; pályafutásotok zárása után civil karrierbe foghattok, és sportolóként szerzett népszerűségetek itt is kamatozhat. Aki Nyékládháza sportjáért tett meg mindent, annak Nyékládházán, aki Magyarországért, annak egész Magyarországon. Sőt, az olimpiai éremért 35 éves korotoktól életetek végéig tisztes havi juttatásban részesít benneteket a magyar állam.
Nagy Lacira ezúttal nem utalnék, véleményemet az ő elmúlt másfél évéről már elmondtam. Annyiban mégis vissza kell térnem a levelére, hogy az abban foglalt igényeket az MKSZ elnöksége udvariasan és határozottan elutasította, ám amikor a játékostársak kiálltak mellette, a vezérkar azonnal kinyilvánította tárgyalási készségét. Önellentmondás, e kényszerhelyzetben is. Hisz ha Nagy kérései jogosak és teljesíthetők voltak, azokat már régen teljesíteni kellett volna. Ha jogosak, de teljesíthetetlenek, azt el kellett volna ismerni. Ha még csak nem is jogosak, most sincs miről egyeztetni.
Ezzel zárom is soraimat, tényleg maradok őszinte hívetek:
Ballai Attila