Lélektani határ

Nagyon sokszor hallottunk különböző nemzetféltő megnyilvánulásokat az elmúlt évtizedekben a népességfogyásról. Írók, orvosok, társadalomtudósok féltő szavai félelmetes árnyakat vetítettek elénk. Most, hogy a magyarság létszáma tízmillió alá csökkent, ezek az árnyak megnőttek.
Akadnak persze olyan notabilitások is, akik agyonaggódták magukat a nemzetért, de saját életükben mégsem azok szerint az elvek szerint éltek, mint amelyeket meghirdettek. A fiatalok körében, ahogy húsz éve, úgy ma sem népszerűek a nemzet sorsának súlyával fekvő és ébredő felelős értelmiségiek. Az egy vagy két gyermeküket családban vagy válás után egyedül nevelő asszonyok sem rajonganak azokért a prófétai hevületű észosztókért, akiknél a család három gyereknél kezdődik, és aki ezt alulmúlja, arra tüzes szégyenbélyeget sütnek. Ismertem, próbáltam is vigasztalni egy a polgári oldalon tevékenykedő hölgyet, akiből kibukott a fájdalom: minden gyereke halva született, ezt nyilván nem volt kedve kiírni a homlokára, és némely jobboldali rendezvényen úgy érezte, ő a megtűrt páriák közé tartozik.
A Fidesz jól teszi, ha egy ideális családmodellt állít politikájának középpontjába, de a realitásoktól sosem szabad elvonatkoztatnia. A gyerekvállalás rendkívül személyes ügy. Olyan nőt, aki azért akart volna teherbe esni, hogy ne haljon ki a nemzet, nem ismertem. Ha jobboldali volt, ha nem, azért szeretett volna gyereket, mert vagy benne volt a korban, és megszólalt nála a biológiai parancs, vagy mert szerette volna boldogabbá tenni a házasságát, vagy magához kötni a szeretett férfit, vagy mert egyszerűen nem tudta elképzelni az életét gyermek, gyermekek nélkül. Jelentem, a nemzet csak eme földhözragadtságok után szokott következni.
Sajátos: a nemzetet a kihalástól általában a férfiak féltik, ők írnak erről tanulmányokat, ők tartanak a témáról dörgedelmes szónoklatokat, de a gyerekeket valami rejtélyes oknál fogva majdnem mindig a nők akarják. Ők vállalják, ők szülik meg őket, lehangolóan sok esetben a férfiak akarata ellenére.
Egy másik tévhit, hogy a gyermekvállalási kedv kizárólag a családok anyagi helyzetétől függ. Ez lényeges, de van fontosabb is: az életeszmény. Egy fölmérés szerint a serdülők negyven százalékánál a média határozza meg az élet-, a családmodell-választást. Ijesztően magas arány, és azt jelenti, hogy a teljes vagy nem teljes családban fölnőtt gyermekeknek közel a felére nem a saját miliőjük „modellje” hat elsődlegesen. Milyen lehet az a család, amelyet példaadásban, befolyásban „lefőz” a média? Lehet-e mindezért kizárólag a médiát hibáztatni? Sose felejtsük el, hogy a kamaszok hivatásos igazságkeresők. Ha fölfedezik a hamisságokat szüleik életében, nem arra fognak vágyni, hogy azokat megismételjék. Vannak kívülről csodálatosan festő családok, ahol naponta robbannak a veszekedések, és a mama kisírt szeméből mindegyik gyerek tudja, hogy a papa miért dolgozik olyan sokat a hivatalban. (S ki ejt könnyet a nemzetféltők közül a házasember-szeretőik által abortuszra kényszerített szinglik magzataiért?)
Mindezt csak azért vetettem papírra, mert nem jó, ha klisékben gondolkodunk. A nemzet féltése kezdődjék gyermekeink, párkapcsolatunk féltésével. A magasrendű emberi kapcsolat magától termi meg a gyerekek iránti igényt. A hazának adjuk őket? Nem. Önmaguknak adjuk őket. Azok a zokogó asszonyok mondták, hogy a hazának adták gyermekeiket, akiknek fiaik ott maradtak a háborúban. Nem akkor érjük el, s haladjuk meg újra a tízmilliót, ha Trianonról és a magyarság küldetéséről szónokolunk, hanem ha emberibb, érzelmekkel telibb, barátságosabb környezetet teremtünk magunk köré azokkal az emberekkel, akiket megismernünk adatott.