Zsadan regénye 1993-ban a kelet-ukrajnai Harkovban játszódik, és remek humora mellett roppant tragikus alkotás, melynek tizenéves hősei a körülöttük nagy robajjal átalakuló világ szürke díszletei közti kótyagos lézengésen túl nem rendelkeznek különösebb jövőképpel. A mai ukrán irodalmat kevéssé ismerő olvasóként jól látjuk ezt?
– A Depeche Mode kimondottan humoros könyvként ismert a mai ukrán olvasók körében, és maga a szerző is azt nyilatkozta legújabb, ennél jóval komorabb regénye megjelenésekor, hogy azok, akik ennek a műnek a tréfás stílusát keresik, alighanem csalódni fognak. A kritikák nagy része is arról árulkodik, hogy Ukrajnában ezt a könyvet könnyed hangvételűnek tekintik, miközben az európai – lengyel, német, olasz, magyar – olvasónak valóban riasztó látlelet lehet erről az átmeneti korszakról.
– Átmeneti – vagyis már lezárult?
– Az biztos, hogy a mából nézve ez a korszak már a múlté, még akkor is, ha a jelenkori, posztszovjet ukrán valóság azért sokban emlékeztet a rendszerváltozás utáni, de akár a szovjet évekre is. Persze Kelet-, illetve Nyugat-Ukrajnában eltérő módon. Zsadan keletukrán szerző, ott még egészen az utcanevek szintjéig jelen van a múlt, máig Rosa Luxemburg és Lenin nevét viselik a közterek. De azért ez egyértelműen visszatekintő könyv: azt a pillanatot, az átbillenés pillanatát ragadja meg, amikor még félig-meddig létezik az impérium, azonban már nagyon nem működik, ugyanakkor még nem alakult ki a helyén semmi, és ebben a nihilben mozognak a fiatal, ugyancsak átmeneti korban lévő hősök, akik az országgal együtt keresik a helyüket.
– Mennyire vonható párhuzam az akkori Ukrajna és a korabeli magyar világ között?
– Legfeljebb általánosságok szintjén. A Szovjetunió annyira más világ volt, hogy nehéz párhuzamokat találni. Vegyük csak a kultúrát: Ukrajnában a rendszerváltozás után lényegében meg kellett teremteni egy nemzetet, meg kellett teremteni egy történelmet – ilyen nálunk azért nem volt. Ha tudtuk is, hogy a tankönyvekben leírt dolgok nem pontosan úgy történtek a valóságban, valami közük csak volt hozzá. Ukrajnában ezzel szemben egész generációk emlékezetéből estek ki olyan súlyú dolgok, mint az első világháború utáni polgárháborús évek, a húszas évek eleji éhínség vagy épp a holodomor, a nagy éhínség a harmincas években. Míg a kilencszázhúszas évek elején komoly és izgalmas szellemi pezsgés jellemezte az ukrán kultúrát, az évtized végére ennek lényegében összes résztvevőjét kivégezték, elnémították. Vagyis az ukrán értelmiség a fordulat után roppant furcsa állapotba csöppent: egyszer csak fel kellett mutatnia, hogy a formának, vagyis Ukrajnának tartalma is van. Pedig sokáig korántsem volt ilyen őrületes szakadék Közép-Európa és Ukrajna között: Sevcsenko például, a nagy ukrán nemzeti költő körülbelül a mi Petőfinkkel egy időben jelent meg, és a hazafias mozgalmak is akkortájt szökkentek szárba, mint nálunk. Ám mire igazán kialakulhatott volna valami, a cári rendszer közbelépett, gyakorlatilag megszüntetve az ukrán nyelv használatát.
– A regényt olvasva feltűnő a sajátos humor, mely némileg a mi közép-európai, önmagunkat minden további nélkül kikacagni képes hozzáállásunkkal rokon.
– Minket emlékeztethet erre is, ám én inkább a népi humorban gyökerező ukrán irodalmi hagyományhoz kapcsolnám, amelyet mi a „kisorosz” Gogol révén ismerünk.
– De ő oroszul írt, nem?
– Ez az ő korában a világ legtermészetesebb dolga volt, semmi köze nem volt az identitáshoz. Prózát sokáig kizárólag oroszul lehetett írni, még Sevcsenko elbeszélései is orosz nyelvűek. A romantika által felfedezett egzotikus „népnyelv” a XIX. század második feléig csak a költészetben és a népszínművekben jelenhetett meg. A legnagyobb ukrán hazafiak ekkor még az egymás közti levelezésükben is az oroszt használták.
– A húszas évekkel kapcsolatban említett pezsgés, a szellemi felszabadulás a rendszerváltozás, 1991 után is érzékelhető volt?
– Igen. Hirtelen megjelent egy egészen új generáció, a régi, szovjet időkben is publikáló írók gyakorlatilag egy pillanat alatt eltűntek. Rögtön a rendszerváltás után elkezdték kiadni az úgynevezett Kivégzett Feltámadás nemzedékét, vagyis a húszas-harmincas évek szerzőit. Amihez finoman szólva ambivalensen viszonyult az olvasó. Képzeljük el, ez körülbelül olyan, mint hogy Magyarországon a húszas években egyszer csak hibernálódik a kultúra, és csak jó hetven évvel később tudjuk meg, hogy például létezett Ady Endre! A mi viszonyunk is egész más lenne Adyhoz. Ráadásul a nagy újrakiadási lázban nemcsak a helyi Ady Endrék, de a helyi Szabolcska Mihályok is egy csapásra megjelentek, velük is pillanatok alatt kellett megismerkedni. Ez a furcsa állapot még ma is tart, sorra kerülnek elő a leletek, és ki-ki kiragad belőlük valamit, attól függően, mit tart fontosnak. Zsadan például, aki költőként indult, a húszas évek futuristáit fedezte fel magának annak idején.
– Zsadan egy német lap hüledező, az ukrán valóságot némileg ismerő újságírójának azt mondta: akkor sem költözne el onnan, ha visszajönnének a kommunisták. Ez a fajta hazafiasság mennyire jellemző a fiatal generációra?
– Nagyon. Miközben milliók emigráltak nyugatra, az értelmiség nagy része így viszonyul az ottani élethez. Jurij Andruhovics, a leghíresebb ukrán író például – bár rengeteget utazik Európában is – egy isten háta mögötti kisvárosban él Nyugat-Ukrajnában, és esze ágában sincs elköltözni onnan. De ez tarthatatlan álláspont is lenne. Ukrán irodalmat ma nem lehet írni külföldről. Most különösen olyan helyzetben van az ország, hogy árulással érne fel, ha valaki elköltözne nyugatra, és onnan osztaná az észt.
– Ez a megkérdőjelezhetetlen hazafiság ugyanaz, mint amitől a kárpátaljai magyarok szenvednek olykor?
– Nem, ők a politika áldozatai, és a politika arrafelé meglehetősen távol zajlik az átlagembertől. Tapasztalatom szerint az átlag ukrán alig tud valamit a magyarokról, és tökéletesen közömbös irántuk. Aki viszont már járt Magyarországon, az rendszerint szívesen idézi fel itteni élményeit. Az előbb a rendszerváltás utáni értelmiségi elitről beszéltem – ez már túllépett a XIX. századi nemzetfelfogáson, legjobb külföldi kapcsolatai az évszázadokig ősellenségnek tekintett Lengyelországban vannak, és ma már egyforma távolságot tart a Moszkva-barát és a nacionalista politikai erőktől.
– A német író, Ingo Schulze egy lembergi felolvasóest után, melyen többek közt Zsadannal együtt vett részt, felkiáltott: „Bárcsak ukrán író lehetnék!” Milyen ma ukrán írónak lenni?
– A lelkesedés, az érdeklődés tényleg hatalmas: ott a könyvbemutatókat nemritkán dugig telt színháztermekben rendezik. Ukrán írónak lenni nem rosszabb, mint szlovák, lengyel vagy magyar szerzőnek, inkább maga az ukrajnai lét lehet deprimáló olykor.
origo.hu
Mutatjuk, hány meleg nap van hátra az őszből
