Tennivalók a minőségi felsőoktatásért

Ezerkilencszázkilencvenhat óta tanítok a felsőoktatásban, jelenleg habilitált egyetemi docensként dolgozom egy vidéki egyetem kis karán. A felsőoktatási törvény tervezetéről kibontakozó vitában egy szempont mentén szeretnék hozzászólni, ez pedig az oktatás minőségének, színvonalának szempontja. Rendszerezve a tizennégy éves oktatói munkám során felgyülemlett tapasztalataimat, a legnegatívabbként azt kell megjelölnöm, hogy a felsőoktatás minősége, színvonala elképesztő mértékben süllyedt. Egy kolléga némi cinizmussal azt mondta: „Olyan embereknek adunk diplomát, akiknek még az érettségi is sok.” Ezért az új törvénytől oktatóként azt várom, hogy teremtse meg azokat a keretfeltételeket, amelyek lehetővé teszik a minőség és a színvonal emelkedését a felsőoktatásban. Úgy vélem, a felsőoktatás színvonalának csökkenése négy alapvető okra vezethető vissza.
Az első ok: a felsőoktatás évről évre gyengébb minőségű emberanyagot kap a középiskoláktól. A felsőoktatásba belépő diákok általános műveltsége (olvasottsága), felkészültsége, problémamegoldó képessége és számos olyan kompetenciája, amely szükséges ahhoz, hogy a hallgatóval egyetemhez/főiskolához méltó, értelmes munkát lehessen végezni, egyre gyengébb. Az egyetemi oktatók gyakran arra kényszerülnek, hogy középiskolai, sőt néha általános iskolai tananyagot pótoljanak (ez nem költői túlzás, számos hallgatónak a százalékszámítás, amely általános iskolai tananyag, gondot okoz). Eközben számos kolléga kénytelen általános iskolába való módszereket (a lényeget lediktálom, azt tanulják meg mindenféleképpen – mondja a professzor) alkalmazni. Mindebből következik, hogy a felsőoktatási színvonal emelkedésének egyik legfontosabb előfeltétele a középiskolából egyetemre kerülő hallgatók tudásszintjének növelése. Ezen szempontból a felsőoktatási törvény sarkalatos pontja a két emelt szintű érettségi megkövetelése. A törvény ezen rendelkezését nem tanácsos felpuhítani. Jó minőségű hallgató nélkül nincs jó minőségű felsőoktatás! Ezért ebben az esetben egyértelműen az inputszabályozás a megoldás, csak azt engedjük egyetemi hallgatóvá válni, akiről a középiskolai teljesítménye alapján feltételezhető, hogy sikeres egyetemi polgárrá válik.
A második ok a felsőoktatási intézmények tanulmányi és vizsgaszabályzatának olyan jellegű felpuhítása, amely egyértelműen az igénytelenség és a színvonaltalanság irányába vitte el az egész rendszert, főképpen a hallgatókat. A hallgatói önkormányzatok a nekik adott jogokat elsősorban arra használták fel, hogy a hallgatóknak a lehető legkönnyebbé tegyék egy-egy képzés elvégzését. Nézzük a tényeket! A papíron tizenöt hetes (de a tavaszi és az őszi szünet miatt gyakorlatilag tizennégy hetes) szorgalmi időszakhoz jelenleg hét-nyolc hetes (hat hét rendes és legalább egy hét utóvizsgahét) kapcsolódik. Az évközi zárthelyi vizsgák indoklás nélküli megismétlésének lehetősége (hol van már az orvosi igazolások világa, a pótzárthelyi automatikusan „jár” a hallgatónak), a szinte korlátlan vizsgalehetőségek, a tanári kar megfélemlítésére, zsarolására alkalmas szabályok (ha a tanár úr kirúg a vizsgán, én majd nem szavazom meg a kari tanácsban az előléptetését) kitermeltek egy olyan nagyon széles hallgatói réteget, amely a lehető legkisebb erőfeszítéssel kívánja diplomáját megszerezni. Ez a hallgatói réteg nem tudást kíván a felsőoktatási intézményben elsajátítani, hanem csupán diplomát kíván szerezni. Ráadásul a magyar munkaerőpiac csak a legszélsőségesebb (értsd: a legigénytelenebb képzőhelyek) esetekben tekinti értéktelennek a tudás nélkül megszerzett diplomát. Úgy vélem, a vizsgalehetőségek számának csökkentése kulcskérdés a színvonal megteremtéséhez vezető úton. A minőség és a színvonal emelése céljából mindenképpen szükséges a tanulmányi és vizsgaszabályzatok jelentős mértékű szigorítása. Különösen kívánatos a hallgatói önkormányzatok túlzott hatalmának megszüntetése a tanulmányi ügyek esetében.
A harmadik ok, bármilyen szomorú és nehéz ezt kimondani, magában az oktatói kar magatartásában keresendő. A felsőoktatásban dolgozó oktatók egy jelentős része engedett a korszellemnek, és a könnyebb irányba mozdult el. Magyarul engedett a követelményekből, kevesebb tananyagot ad le, és kevesebbet követel. Számos kollégától hallottam, hogy régebben 51 százaléknál vonta meg az elégséges érdemjegy határát, de az utóbbi években ezt a határt levitte 30, néha 25 százalékra. Természetesen ezen kollégák magatartása is érthető, hiszen a fejkvótaalapú finanszírozás a karokat és a tanszékeket arra kényszeríti, hogy minél több hallgatót tartsanak bent a rendszerben. Hallhatunk történeteket dékánokról, akik a túlságosan keményen vizsgáztató (értsd: a színvonalat tartani akaró) beosztottaikat arra emlékeztetik, hogy minden egyes megbuktatott hallgatóval a saját oktatói állásuk megszüntetése felé tesznek egy-egy lépést.
A negyedik ok az oktatói kar jelentős mértékű felhígulása. Ez legalább három kisebb tényezőre vezethető vissza. Egyrészt az alacsony oktatói bérekre, amelyek nagymértékben elmaradnak a versenyszféra által kínált bérektől. A jelenlegi bérviszonyok mellett az oktatói pálya nem a legvonzóbb a fiatal diplomás tehetségeknek. Miért menjen el egy huszonéves fiatal 140 ezer forintért tanársegédnek, ha ennek a többszörösét megkapja más területeken? Ráadásul az oktatói pálya csúcsát jelentő egyetemi tanári címmel megkereshető bér sem éri el a havi félmillió forintot. Ezt az összeget a versenyszférában egy igen széles réteg megkeresi.
A második tényező a PhD cím elértéktelenedése. Ennél a tudományos fokozatnál elképesztő színvonalkülönbségek alakultak ki a doktori iskolák között. Van, ahol igen helyesen magasra teszik a tudományosan átugrandó lécet, míg más helyeken a régi Dr. univ. fokozat alatt marad a követelmény. PhD fokozatot „termelő” doktori iskolák működnek számos tudományágban. Így a PhD fokozatot megszerző kollégák egy része valójában sem kutatónak, sem oktatónak nem alkalmas.
A harmadik tényező: a rendszerváltozás utáni magyar társadalomban elterjedt mutyizás beszivárgott a felsőoktatásba is. Mondhatjuk azt is, hogy a felsőoktatás világa pontosan leképezi a magyar társadalmat. A „ha te opponensként átengeded a nálam oktató PhD-hallgatót, akkor a mi karunk kinevez téged professzornak” típusú mutyik bizonyos tudományágakban gyakorikká váltak. Ennek következtében a professzori, habil. és PhD fokozatok mögött nagyon sok esetben nincs komoly tudományos teljesítmény. Természetesen azon kollégák, akik tudományos címeiket, rangjaikat ilyen módon szerzik meg, a legtöbb esetben oktatóként sem tudnak színvonalas teljesítmény nyújtani. A törvény szövege nagyon helyesen rögzíti, hogy magas színvonalú oktatás nem létezik magas színvonalú kutatás nélkül.
Összegezve álláspontomat: színvonalas, kiváló minőségű felsőoktatást akkor tudunk megteremteni, ha a középiskolákból jó minőségű hallgatókat engedünk beülni az egyetemi padsorokba. Ha szigorú tanulmányi szabályokkal igényes munkára késztetjük őket. Az oktatói kar túlnyomó része egységesen magas követelmények mellett próbál meg dolgozni. Az oktatói kar saját magával szemben is érvényesíti a minőség követelményét, azaz kiszorítja a szakmából a karrierjüket nem tudományos eszközökkel építő kollégákat.
Mindez azt jelenti, hogy egy kimondottan szigorú, kemény peremfeltételeket felállító törvényre van most szükség. Nem szabad engedni a törvény felpuhítását szorgalmazó „liberális” szirénhangoknak. Szun-ce írja hadművészettel foglalkozó világhírű munkájában a hadsereg vezetésével kapcsolatban, hogy megvan az ideje a szigorúságnak, és megvan az ideje a gyeplő kiengedésének. Úgy érzem, túl sokáig volt a gyeplő a lovak közé dobva.

A szerző habilitált egyetemi docens,
Szegedi Tudományegyetem

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12.); Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.); Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.).