Tiszta vizet a pohárba!

Emlékezzünk csak: a parlamenti ellenzéki pártok megkérdezése nélkül vették fel az IMF–EU-hiteleket, arra hivatkozva, hogy a hazai bankrendszert kell védeni belőle a begyűrűző válság miatt. Aztán kiderült, hogy a hazai bankok nem kérnek a pénzből, sőt az is kiderült, hogy míg tombolt a válság, ők százmilliárdos profitot lapátoltak haza, külhoni anyabankjaik számlájára

Megérett a helyzet arra, hogy gyökeresen változzon meg a kormányzati kommunikáció, még akkor is, ha látszólag igen eredményes, hiszen a Fidesz népszerűsége töretlennek tűnik. Az alkotmánysértőnek bizonyult végkielégítéseket érintő különadóról szóló törvényt a jövő héten várhatóan az alaptörvényhez igazított formában fogadja el az Országgyűlés. Úgy tűnik azonban, a kormányzó pártok nem akarnak lemondani arról, hogy az alkotmány módosításával megnyesegessék a taláros testület hatáskörét.
A Fidesz és a KDNP célja – minden ezzel ellenkező híreszteléssel szemben – nem az alkotmányos kontroll kiiktatása, hanem az ország kivezetése abból a gazdasági csődhelyzetből, amelybe az előző nyolc év elhibázott gazdaságpolitikája által került. Mindenki tudja, aki egy kicsit is odafigyelt az államháztartásunkról szóló tudósításokra, hogy nagyon nagy bajban van az ország. Nemzeti vagyona az Európában is túlzott mértékű privatizációnak köszönhetően vészesen csekély mértékűre apadt. Az előző nyolc évben meglehetősen el is adósították, 2008-ra, amikor beütött a világválság, csőd közeli állapotba került, az elhibázott gazdaságpolitika juttatott bennünket oda, hogy fel kellett vennünk a brutális IMF-hitelt. A Gyurcsány-kormány úgy vállalta a törlesztését – évi több ezer milliárd forintos részletekben – 2011-től, hogy nem lehetett látni előre, a világválságból mikor lábalunk ki, mikor erősödik meg a hazai gazdaság annyira, hogy ki lehessen gazdálkodni az irdatlan mennyiségű pénzek visszafizetését. Kényszerpályára helyezték a következő kormányt. Az úgynevezett demokratikus chartába sereglett figurák határtalan cinizmussal egy szerencsétlenül leegyszerűsített politikusi nyilatkozatba csimpaszkodva szerették volna magukra húzni az alkotmányvédő mezt. Az egyik LMP-s honatya odáig süllyedt, hogy I love AB feliratú mezzel bohóckodott a T. Házban. Először nem is értettem, miért akarja Szeretem az abortuszbizottságot! angol feliratú pólóval a magyar Országgyűlésben megajándékozni Lázár János képviselőt.
Van abban valami pikáns, amikor egy Bauer akarja megvédeni a rendszerváltoztató jobboldali pártoktól a jogállamot. Még az ég is elsírja magát ilyenkor. Tudomásul kell venni mindenkinek: most a Gyurcsányék által hátrahagyott romhalmaz eltakarítása folyik. Ráadásul azoknak a külső befektetői és világhatalmi központoknak a segítsége nélkül, amelyeknek az érdekeit banán-köztársasági helytartóként az előző rezsimek készségesen kiszolgálták.
Emlékezzünk csak: a parlamenti ellenzéki pártok megkérdezése nélkül vették fel az IMF–EU-hiteleket, arra hivatkozva, hogy a hazai bankrendszert kell védeni belőle a begyűrűző válság miatt. Aztán kiderült, hogy a hazai bankok nem kérnek a pénzből, sőt az is kiderült, hogy míg tombolt a válság, ők százmilliárdos profitot lapátoltak haza, külhoni anyabankjaik számlájára.
A bérből élők – köztük azok a munkások, akikről Szalai Erzsébet szociológus asszony pontosan fogalmazta meg, hogy csak akkor hallunk róluk, ha leesnek egy állványról – semmi pozitívat nem éreztek az eladósodásunkat okozó hatalmas hitelfelvételekből. Csak a konvergenciaprogramra hivatkozva végrehajtott megszorításokat, a bérek reálértékének csökkenését, a kórházi gyógyszerhiányt, a túlhajszolt nővérek fásultságát, a lerobbant buszokat látják naponta. És azt, hogy hetente visznek el bilincsbe verve a felső tízezerhez tartozó vazallusokat, mert milliárdokkal apasztották a közvagyont. Ilyen körülmények között valóban nehéz cizellált módon beszélni a hatalmi ágak szétválasztásának fontosságáról, alkotmányos alapelvekről, jogállami kritériumokról úgy, hogy ne sértsük meg azokat az egyszerű embereket, akik a társadalmi igazságosságról ma már úgy beszélnek a buszon, a közértben, a kocsmákban, hogy egy ideje már nyitva van a bicska a zsebükben.
Nyilvánvaló: a különadók miatti alkotmánybírósági szigorból a kormánykoalíció arra a következtetésre jutott, hogy a bankokra, nagy üzletláncokra kivetett különadót is veszély fenyegeti a taláros testület részéről, sőt elbuktathatják azt a törvényt is, amely a magánnyugdíjpénztárakat érinti. És ha így történik, akkor bajban leszünk, mert nem tudjuk tartani a 3,8 százalékos hiánycélt, sőt a jövő évi büdzsé tervezete is borul a számunkra kötelezővé tett három százalék alatti hiány teljesítésével együtt. Rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokért kiált. S ebbe a helyzetbe az ország nem a mai rezsim hibájából került. Ha a kormány elsöprő társadalmi támogatottság mellett levetette magáról az IMF gyámságának igáját, mert ki akar törni az adósrabszolga szerepkörből, ha a magyar nép érdekeinek megfelelően meg akarja erősíteni az országot, és ha ennek kézenfekvő megoldása az, hogy ne külső hitelezők segítségével, hanem belső tartalékok felhasználásával teremtse meg a forrását, akkor ennek nem lehet se írott, se íratlan alkotmány az akadálya. Mert ha mégis akadályt jelent egy írott törvény, hogy a legjobb gyógyírt alkalmazzuk a bajainkra, akkor azt a törvényt – még ha Alkotmánynak hívják is – meg kell változtatni. Mégpedig alkotmányos módszerekkel, új társadalmi szerződéssel, például alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásával alkotott új alkotmány elfogadásával, amit akár népszavazás útján is kőbe véshetünk.
Ha 1997-ben meg lehetett azt tenni alkotmánysértés nélkül, hogy a nyugdíjasok járandóságának fedezetéül szolgáló nyugdíjjárulékok egy részét törvényi rendelkezéssel ki lehetett vonni a kasszából, hogy a „kiváltságossá tett” korosztály fialtathassa – avagy a törvény erejénél fogva kockáztassa – befizetéseit, akkor azt is meg lehet tenni, hogy a jelenlegi nyugdíjak fedezetének biztosítása érdekében ezt a vagyontömeget visszatereljük a felosztó-kirovó rendszerbe. Könnyen belátható, hogy önző, csupán a magánnyugdíjpénztárak mögött álló tőkéscsoportok profitérdekeit szolgálta a ’97-es döntés, amit ráadásul az IMF kényszerített az országra.
Mert az nem igazságos közteherviselés, és talán emiatt nem is alkotmányos, hogy például az aktív ötvenes korosztálynak kell a befizetett nyugdíjjárulékából teljes mértékben állnia a jelenlegi összes nyugdíjas járandóságát. Az sem igazságos, hogy a jövő generációnak kötelezővé tették, hogy befizetett járulékainak egy részét kivonják a szolidaritáson alapuló felosztó-kirovó rendszerből, és egyúttal az államra hárítják a szüleik-nagyszüleik nyugdíjának finanszírozását. Ez a magánnyugdíj céljára lecsípett összeg ma évente négyszázmilliárd forint, ezt az adófizetők által befizetett pénzekből pótolja vissza az állam a megcsapolt nyugdíjkasszába. Az elmúlt tizenkét évben a magánnyugdíjkasszákban felhalmozott pénztömeg ma csaknem 3000 milliárd forintnyi részvény- és ingatlanvagyon-tömegben áll.
Ugyanennyi költségvetési forrás ment el a pótlásukra, amit költhettünk volna arra is, hogy csökkentjük az államadósságunkat, ezáltal enyhíthettük volna azt a kockázati felárban megnyilvánuló kamatterhet, amellyel a költségvetési deficitünket finanszíroztuk az utóbbi években. Háromezermilliárd forintból még az egészségügyi rendszerünket is meg lehetett volna reformálni az idős, beteg nyugdíjasok emberhez méltó ellátása céljából.
Tiszta vizet a pohárba! Mindannyiunk érdeke, hogy mindenkivel világosan megértessük: pontosan addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Az Alkotmányban rögzített sok paragrafus emberi méltóságról, szociális vívmányokról csak írott malaszt marad, ha a forrást nem tudjuk megteremteni.