Vizuális polgárpukkasztás

Egy házaspár meghitt együttléte idején a gyerekük kiesik a másik szoba ablakából. A világtól elzárva együtt igyekeznek a traumát feldolgozni. Lars von Trier provokál és túl messzire megy.

Lars von Trier több mint két évtizede tetszeleg a kortárs provokatőr szerepében. Forgatott ugyan számos jól sikerült formalista alkotást, de több filmjénél felmerült már a gyanú, hogy a felszín alatt nincs semmi, s a szerzőisége tulajdonképpen légvárra épül. Hogy híve a teátrális megnyilvánulásoknak, mutatta a film századik évfordulóján meghirdetett dogmamozgalma, amelynek radikális bejelentése után néhány évvel később ő maga hátrált ki a leglátványosabban az irányzatból. Kétségtelen tény, hogy Trier minden alkalommal képes a meghökkentésre, s olyan váratlannal áll elő, amire az edzett néző sem számít. A Hullámtörés, az Idióták, a Táncos a sötétben és a Dogville rendezője azonban ezúttal túl messzire ment.
Az Antikrisztus már címében is provokáló munka, első jelenete ábrázolásában és tartalmában is alapvetően határozza meg a film egészét. Egy direkt módon ábrázolt szexuális aktus közben a pár gyermeke kiesik az ablakon, s a néző egyszerre látja a gyönyört és a tragédiát, két ellentétes állapotot, érzést, s mindezt művészi lassítások, hatásvadász beállítások közben. A házaspár nem tudja túltenni magát a tragédián, s a kezelőorvos férj úgy dönt, hogy az Édennek nevezett vidéki lakban, a világtól elzártan képesek lehetnek feldolgozni a feldolgozhatatlant. A helyzet azonban még válságosabbra fordul, a szürreális látomásokba merülve a pár elveszíti valóságérzetét, s a „terápia” tragédiával végződik.
Trier fejezetekre bontja filmje cselekményét, hangzatos alcímekkel látja el, s számos vallási referenciával próbál mélységet adni történetének. A pornográfia és horrorelemek ötvözését szürreális képekkel igyekszik magyarázni – célja a lelki folyamatok képi kivetítése. Az öntörvényű alkotás koncepciója a néző sokkolásán és provokálásán alapul. Mindkettő sikerül. A képek ereje mindenképpen érzéseket vált ki az emberből. Az öncélú hatáskiváltás volt a célja az ilyen típusú polgárpukkasztás és botránykeltés során már a húszas évek avantgárd mozgalmainak, a Bunuel és Dalí képviselte szürrealizmusnak. A képek befolyásoló erejéről azonban más közegben beszélt már Kubrick is a Mechanikus narancsban. Az Antikrisztusnak semmi köze sincs a neves elődökhöz. Trier csak anynyit dolgozott fel az előzményfilmekből, hogy az ábrázolásmód radikális legyen, de annak pszichére gyakorolt hatása, a képek erejének működése érezhetően nem érdekelte. Az Antikrisztus vizuálisan sokkoló és trendi ugyan, az viszont megbocsáthatatlan, hogy a szerzőiség ürügyén a felszínes művészieskedés szintjére degradálja az erkölcsöt és a vallást, s minden csak üres szólam marad Bunuelhez képest, pengő cimbalom.
(Antikrisztus. Színes, feliratos lengyel–dán–svéd–francia–olasz film, 108 perc, 2009. Rendező: Lars von Trier. Forgalmazó: Budapest Film.)